Az utolsó mohikán

J. F. Cooper: Az utolsó mohikán 
Elbeszélés 1757-ből



                                                                             













Kamaszkorom egyik legizgalmasabb, legmeghatározóbb könyve, amit ez idáig csupán "az ifjúság számára átdolgozott" verzióban ismerhettünk. Most a Park Kiadónak köszönhetően egy igényes, szemet gyönyörködtető borítóval megjelenhetett a teljes szöveg, Gy. Horváth László kiváló újrafordításában. Élmény volt olvasni, újra felfedezni, elmerülni a történetben. A regény a brit és a francia hódítók az észak-amerikai háborúk idejét ábrázolja.


Az eredeti regény először anno 1826-ban látott napvilágot. Ez a Bőrharisnya-történetek második darabja az ötből. A Nagy indiánkönyv tartalmazza mindegyiket, ami bizony bibliaként volt része és maradandóan meghatározója életem korai szakaszának. A történelem és az olvasás iránti lelkesedés megalapozója lett. Valós történelmi háttér, kaland, szerelem, izgalmak és a vadnyugat együttes lenyűgöző elegye a történet, amit az 1992-es filmnek is köszönhetően sokan ismernek. Egy igazi kalandtörténet, amelyben a bátor, tiszteletreméltó férfiak harcolnak a gonosz indiánokkal, akik saját életterüket védik.

Mint Sólyomszem a vadonban, úgy kezdetem az izgalmakkal teli, újbóli olvasáshoz. Leporoltam a régi fejdíszem, mokaszint húztam és belevetettem magam a kötetbe.
Az alaptörténetre emlékeztem és vártam mi az új a frissen megjelent teljes szövegben. Olyan volt ez az újraolvasás számomra, mintha egy rég nem látott jó baráttal találkoztam volna. Amire kamaszként egészen biztos nem figyeltem fel az a természet háborítatlan szépségében való ábrázolása. Már a kezdő oldalakon is megjelenik. Az ősvadon, vízesésekkel, a Hudson folyó barlangokkal és sziklaszirtekkel, benépesül az ott élő állatokkal.
Ember és természet kapcsolata fontos eleme a történetnek. Különösen napjainkra gondolva, amit a természet ellen elkövetett erőszak jellemzi az emberiséget. A hangulatos, szemléletes tájleírásnak köszönhetően megelevenedik a vadregényes környezet.


Az amerikai telepesek és anyaországi angolok között feszülő politikai ellentét, amely végül az amerikai függetlenségi háborúhoz vezetett, adja a történelmi hátteret. Férfiasan kemény, véres csaták, személyes ellentétek, bosszú és szerelem, nagy érzelmek adják meg az alapokat. Remek képi ábrázolás, és izgalmas történet jellemzi a regényt. Elegáns párbeszédeket, frappánsan humoros válaszokat olvashatunk. A vadászat és a csatazaj keveredik a vér és a puskapor, az erdő, az adrenalin illatával. Egyszerre kőkemény és varázslatos leírásokat olvashattam. Régmúlt idők hősei elevenedtek meg a lapokon. Olvasmányos, hiteles, nyersen őszinte. Számomra marad az, ami volt: egyike a legjobb könyveknek, melyet valaha olvastam. Azt még leszögezném, hogy a könyv erősebb és természetesen másabb, mint a film. Javaslom megismerni az alapművet is minden érdeklődőnek, akár nosztalgiából is. A film jó, a könyv egy csoda számomra. Ez a világ már nem létezik, csak Cooper csodálatos regényének oldalain. Izgalmas kaland a múlt Amerikájának felfedezése. Szerintem éppen olyan amerikai klasszikus ez a regény, mint mondjuk az Elfújta a szél.

Nem csupán a helytállásból és a barátság erejéről olvashatunk felemelő jelenetekben, de a fő gonosz szerepében megjelenő Magua alakja is kiemelkedik. Értelmet, magyarázatot kapunk tetteinek okaira: Magua kérlelhetetlen ellenség, aki valójában a családját gyászolja: feleségét és gyermekeit, akik Munro ezredes parancsa következtében haltak meg, ezért akar mindenáron bosszút állni az ezredes lányain. Ők ártatlanok, s azok voltak Magua gyermekei is… Cora erős, bátor nő, míg a törékeny, szinte még gyermek Alice védtelen. Duncan őrnagy finoman érzéki szerelme megkapó pillanatokat eredményez. Ahogyan a gonosz indiánok a támadók, a fehér emberek karakterei is a jó és a rossz párharcát képviselik a regényben. Kiemelném még az énekmester alakját. Ő egy színes és érdekes, humoros karaktere a történetnek.



A William Henry-erőd elesett, a katonai megadás után elvonulókra kérlelhetetlenül törnek rá az indiánok, hatalmas mészárlást visznek véghez. Valós és drámai a leírt eset.
Cooper másik főhőse Sólyomszem, a tehetséges és okos vadász. Nem árt tudni, hogy Sólyomszem, Vadölő és Hosszú Puska egy és ugyanazon személy. Számomra most kissé öntelt figura lett. Tény, sokat tud, jók a meglátásai, ám lenézi saját fehér társait is. Bár belegondolva ez némileg érthető. Barátja Chingachgook apai fájdalma a végén megrázóan őszinte, átélhető.


Cooper írói nagyságát mutatja, hogy képes érzékeltetni az őslakosok legnagyobb tragédiáját, amely egyben tanulságként szolgálhat bármely más nép számára is: a közös ellenség megléte ellenére egymást ölik az indián népek. Uncas – az utolsó mohikán – törzsét a fehérek irtották ki, az ifjú főnök azonban egy másik indián kezétől sújtva leli halálát. Így pusztul ki egy nagy múltú őslakos nép, mintegy előrevetítve az indiánok végső, nagy tragédiáját. Szerettem olvasni, ( két nap alatt befaltam) még úgy is, hogy a címből is sejthetően drámai a vég. Bizony megsirattam Uncast. Megrázó és elgondolkodtató, valós történet az amerikai vadnyugatról.

A könyvhöz méltó, szépirodalmi igényességű fordítással ismerhetjük meg, fedezhetjük fel újra ezt a korszakot. Így nem csak a regény, de a szöveg is maradandó élményt nyújthat az olvasónak Gy. Horváth Lászlónak köszönhetően.


ITT tudod kedvezménnyel levadászni a regényt! 

James Fenimore Cooper (Burlington, 1789. szeptember 15– Cooperstown, 1851. szeptember 14) a korai 19. század egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb amerikai írója. A regénysorozatot 1823- 1841-ig írta. Érdekesség még, hogy J. F. Cooper nem sorrendben írta meg a regényeket. Apját, akinek hatására kezdte írni a történeteket, Marmaduke Temple bíró szerepében ábrázolja. Ő a Bőrharisnya egyik fő alakja.


Park, Budapest, 2019
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554647 · Fordította: Gy. Horváth László