Bloginterjú - Kálmán Gábor íróval"az ember soha nem felnőtt eléggé ahhoz, hogy mindenre fel legyen készülve."
Amikor néhány hete elolvastam a frissen megjelent A világ legvidámabb embere című kötetét, valami olyat éreztem: igen, tudom hogy ezek Kálmán Gábor történetei, mégis valahol az enyémek is. Ez eléggé meglepett, ritkán éreztem ilyet, ami arra ösztönzött, hogy az előző könyveit is beszereztem és elolvastam. Olyan pazar mondatok, hasonlatok és képek villantak fel a kisregényben, ami mélyen érintett, ott voltak ezek a tapasztalatok az én saját életemben is. Adott volt a lehetőség, és megkerestem a szerzőt egy kötetlen beszélgetésre. Íme a négy regény esszenciája, a gyerekkor emlékei, az íróvá válás folyamata, barátság és utazások, azaz maga az élet Kálmán Gábortól.
Kövessétek őt további versekért, információkért a Facebook szerzői oldalán itt, vagy a saját blogján ide kattintva!
1: Versekkel indultál, többet olvastam én is, majd jött a próza. Mikor írtad az első novellát?
Igen, eredetileg versekkel kezdtem, bár hozzá kell tennem, hogy a költő megnevezéstől feszengek. Máig írok verseket, van is készen egy kötetem, egyszer majd talán az is kikerül, addig a blogomon olvashatók, bár egy kötet az persze más. Ennek is hosszú a fejlődési folyamata, nagyon kevés szöveget tartok meg. Kicsit könnyebb, kicsit nehezebb műfaj. Könnyebb, mert automatikus. A szöveg beugrik, aztán teszi a dolgát. Épp a minap írtam valamit, felötlött, hosszúra terveztem. Aztán a verstest közepéből a valahányadik versszakba visszahívott egy sort a szöveg és befejezte magát. Arról nem is beszélve, hogy aztán később kiderül, nem is olyan jó, és kuka. De van fordítva is. Megjelent egy versem, évekig szekunder szégyenérzetem volt miatta, ha láttam. Aztán egy szép napon elém került és rácsodálkoztam, milyen jó. Ugyanakkor épp ezért nehezebb műfaj, mert ha nem kapcsol be ez az automata rendszer, megette a fene, nem érdemes leülni a billentyűzet elé.
Az, hogy író szeretnék lenni, jóformán a tudatommal egyidős dolog. Valamiért ez nagyon korán beakadt. Ha szigorúan akarjuk venni, a legelső novellámat, mi több „regényemet” valamikor 7-8 évesen írtam, máig megvan a féltett emlékeimet őrző mappában az a piros napló, amibe belekörmöltem pocsék magyarsággal és helyesírással (ekkor még a szlovák óvoda után szlovák iskolába jártam, nem ismertem a magyar helyesírást) az első szövegeimet. Egy ősemberes történet volt, amit Eduard Storch 1955-ös Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó által kiadott Mammutvadászok című regénye ihletett.
Mivel egy eldugott szlovák zsákfalu mellett nőttem fel egy erdei házban a Selmeci-hegység lábainál, túl sok szórakozásom a nyolcvanas években nem lehetett, olvasmányélmények mentén éltem. Ha ősemberes könyvet olvastam, azt játszottam, készítettem kőbaltát, kőlándzsát, pattintott köveket kerestem a hegyi patakban, nyúlbőr ágyékkötőt készítettem, bekentem magam sárral és úgy grasszáltam az erdőben, halálra is rémisztettem egyszer egy városi gombászó családot, ahogy átfutottam mellettük a réten. Ha a Huckleberry Finnt olvastam, tutajt építettem kérgekből, faágakból és a patak duzzadtabb szakaszain meg a közeli tavon kísérleteztem vele. Ha a Tarzan sorozatot olvastam, köteleket tettem az erdőben a fákra, és így tovább.
A szociális interakciókat már ekkor sem szerettem, engem csak le kellett tenni egy helyre és elszórakoztattam magam. Volt egy hatalmas dán dogunk, később egy kuvaszunk, ők jöttek a sarkamban, míg az erdőben bóklásztam. Szóval az első szövegem egy ősemberes történet volt 7-8 évesen. Felnőttként a legelső novellámat felkérésre írtam a Csillagszállónak, de az nem túl erős szöveg, nem számolom.
Végül is a legelső hivatalosan általam is elismert novellám a későbbi Nova zárófejezete az Ujo Fero, a hegyi erdész halálának története, amire végül is felfűztem az egész Novát. A szöveg az Élet és Irodalomban jelent meg, ha jól emlékszem 2008-ban.
2: A szocializmus végórái mennyire voltak meghatározóak a gyerekkorodban, illetve mi volt az, ami neked a nyugatot jelentette, ami ott volt, itt nem?
Fel is tűnt, meg nem is. Maga a rendszerváltás nem volt túl látványos Szlovákiában, inkább az azt követő évek.
Ami feltűnt, hogy már nem kell „Cseszty práci”-val köszönni (a munka nemesít, avagy tisztelet a munkának, ilyesmi a jelentése) így köszöntünk a tanároknak, hivatalos helyzetekben addig. Levették a hungarocell-békegalambokat, a Lenin arcképeket az iskolákban, megszűntek a gázálarcos-esőkabátos atomtámadásra felkészítő gyakorlatok, a piros nyakkendős dobos felvonulások.
Később aztán jöttek a Délszláv háború, Jugoszlávia feloszlásának rémhírei, megjelentek az első nyugati reklámok, ha jól emlékszem a Rama margarin volt az első. Megszűnt az egyes termékek hegemóniája. Addig mindenből egyfajta létezett. Amikor egy lány az osztályból behozott egy Mars-csoki papírt (csak a papírt) sorban álltunk az osztálytársakkal, hogy megszagolhassuk. Illetve megjelentek az első Van Damme-filmek, alámondásos cseh szinkronnal, VHS-en. Egy homályos, alul elmosódó filmen ment angolul az eredeti, és egy szenvtelen cseh hang mondta alá, minden érzés nélkül, monoton hangon, hogy például „jaj, fáj, ne ölj meg” és így tovább.3: Mennyiben volt más a Budapestre kerülés, a beilleszkedés?
Budapest teljesen beszippantott már a legelején. Tökéletesen hülyének és vidékinek éreztem magam eleinte. Pápán végeztem a gimnáziumot, addigra legalább a felvidéki akcentusomat-szóhasználatomat levetkőztem, erről a gimnáziumi internátusban a szobatársak hamar gondoskodtak, annyit gúnyolódtak a kiejtésemen, hogy egy hét alatt újratanultam inkább magyarul. Egészen új dolgokkal találkoztam. Például, amikor ki volt írva a menzán, hogy lesz kakaós csiga, komolyan azt hittem egy pillanatra, hogy csigát fogunk enni kakaóval.
Mindenesetre ezek teljesen lekoptak, mire Budapestre értem. A gimnázium, ahol tanultam, a kilencvenes évek egyik legkonzervatívabb iskolája volt (Pápai Református Kollégium Gimnáziuma). Napi 24 órában felügyelet alatt álltunk, szombaton is volt tanítás, vasárnap templom, kirúgás apróságokért stb.
A másik része az volt, hogy mikor Budapestre jöttem a teljes vagyonom egy kordzakó volt, amit egy turkálóban vásároltam még Szlovákiában. Munkát kellett találnom az egyetem mellett, hogy ne haljak éhen. Egy videotéka és egy borszaküzlet hirdetése futott elém, persze a borszaküzletbe jelentkeztem. Eleinte kartonokat vagdostam, később kiderült, hogy van érzékem a borokhoz, sőt, bölcsész alkatom ellenére egész jó rendszerező vagyok, így egyre több feladatot bíztak rám, az egyetem mellett végig dolgoztam, összeköltöztünk Annával. Ezzel kezdődött a budapesti élet. Aztán tíz év telt el, míg kikötöttem Vízivárosban.
4: Irodalomhoz való viszonyod, milyen meghatározó olvasmányaid voltak?
Erre itt nincs is elég hely. A legelső olvasmányélményem a Huckleberry Finn volt, majd Verne Nemo kapitánya, utána viszont egyből mély víz, Vu Cseng-En Nyugati utazása, amiről máig nem hiszi el nekem senki, hogy ez egy létező regény. Egy 16. századi kínai misztikus utaztató-kalandregény, imádtam gyerekkoromban, pár éve sok rohangálás után sikerült beszereznem mindhárom kötetet. Később aztán jöttek a felnőtt olvasmányélmények. Általános iskola utolsó éveiben Poe, Lin Ju-Tang, gimnáziumban akkoriban nagy divatja volt Kunderának, Hrabalnak, Herman Hesse-nek, és persze befutottak a magyar nagyágyúk, Esterházy, Nádas, Parti Nagy Lajos. Nagy olvasmányélményeim közé tartozik még Spiró Fogsága és a Messiások, de még sorolhatnám a végtelenségig.
5: 2011-ben megjelent az első regényed a Nova. Könnyen találtál kiadót?
A Kalligram nekem mindig is egyértelmű volt. Lévén eredetileg pozsonyi székhelyű kiadó, ebben nőttem fel, hogy a Kalligram egy fogalom. Valamikor 2001 körül oda vittem be az első kéziratomat, akkor még verseket. Mészáros Sándor vette át, zavarban voltam szügyig a helyzettől, szabadkoztam, máig megvan, amit mondott, és ahogy mondta: „Persze, ez teljesen természetes” – értsd, hogy valaki bead egy kéziratot. Persze visszadobták, kaptam egy korrekt levelet, hogy még nem állok készen íróként. Vártam úgy tíz évet, és bekopogtam a Novával. Rágtam a körmöm hetekig, mi lesz a vége, nem sok reményt fűztem hozzá. Aztán jött a levél, hogy kiadják a könyvet, ennyi a rövid története.
6: A szlovák kiadás, Bródy-díj mit jelentett neked?
Teljesen váratlanul ért a Nova sikere. Azt hittem felkerül a polcra és elfelejtődik. A Bródy-díj nagy meglepetés volt. Illetve áttörésként éltem meg. Egészen addig egyetlen irodalmi díjam volt, a miskolci Deák-poézis pályázaton nyert megosztott különdíj, egy világító földgömb még 1998-ban. Érdekessége a dolognak, hogy akivel a díjat megosztottam Jászberényi Sándor volt, ő egy kosár kenyeret kapott. Nem ismertük egymást, csak egy fazont láttam, aki kimegy a díjért, egy szót sem váltottunk. Később, az egyetemen találkoztunk és barátkoztunk össze, és csak sok-sok évvel később esett le mindkettőnknek, hogy ugyanazt a megosztott díjat kaptuk anno. Ő tulajdonképpen az egyetlen ember, akivel a barátság mellett 20 éve műhelyviszonyban vagyok, a szövegeimet ő látja először – meg természetesen a kiadóm.
7: Kőrösi Zoltán mentorált ennél a regénynél, milyen tanácsokat, ötleteket adott?
Zoltánnal nem, vagy alig voltunk ilyen típusú műhelyviszonyban, például ha jól emlékszem egy sort sem látott a Novából, amíg meg nem jelent, talán részletet valamelyik folyóiratban. A főszerkesztőm volt a Literánál, így ismertem meg, nagyjából egy időben kerültünk oda, és jöttünk el. Később persze olvasta a szövegeimet és véleményezte. Kedveltem főnökként is, később, mikor jóban lettünk, barátként. Ráadásul Jászberényivel is jóban lettek, pedig az ismeretség úgy indult, hogy bent ültem a szerkesztőségben, dolgoztam a gépemen, balra tőlem Zoltán, szokásos munkanap. Jászberényi megérkezett valamilyen ügylet miatt, éppen naplót írt azt hiszem a Literának. Benézett a szobába, látta, hogy dolgozom, beszólt, hogy a Kálmánt elrabolhatom? Zoltán erre mondta, hogy persze, vissza se hozd. (Nagyon szerethető, élcelődő humora volt Zoltánnak.) Erre Jászberényi végigmérte Kőrösit, visszanézett rám, majd megszólalt: ez meg ki a fasz? Mondanom sem kell, Zoltán nevetett legjobban. Így lett az, hogy például később kikötöttünk hármasban Szegeden felolvasni, ahol te is ott voltál, és hasonló közös aktivitások.
8: Öt évvel később jött A temetés. Most hogyan tekintesz erre vissza? 2018-ban jelent meg Janega Kornél szép élete. A megélt élmények nélkül nem az lehetne senki, ami most. A múlt lezárása, cipelése (kiírása) mennyire változtatta meg a múlthoz való viszonyod?
A temetéssel rengeteget nyűglődtem, ahogy írtad, öt évig tartott felköhögnöm, ezerszer futottam neki, töröltem, kezdtem újra, írtam át. Mint említettem, a Nova sikere meglepett, nem voltam rá felkészülve, hogy a következő regénnyel meg kell majd felelnem bárminek. Persze nem is kell, de ez önkéntelen reakció. Ezt a nyűglődést érezni is a szövegen. Eleve egy nehéz, nyomasztó szöveget terveztem, de a kelleténél is jobban sikerült, volt olvasóm, aki üzent, hogy a felénél le kellett tennie, mert pánikrohamot kapott. Többek szerint eddig ez a legjobb munkám, bár én a Janega Kornélt mondanám, mert ott sikerült egy kristálytiszta szöveget hoznom, míg A temetés a sűrű atmoszférája mellett zaklatott szöveg, és a sok nyűglődés rányomta a bélyegét a viszonyunkra. De ez ilyen. (A legújabb, A világ legvidámabb embere még friss, de érdekessége, hogy nem vagyok elégedetlen vele, ez új helyzet, mindig van valami bajom a kifutó könyveimmel.) Ehhez képest a Janega Kornélt kétszer egy hét alatt írtam meg, mondjuk abban a kétszer egy hétben nem lehetett hozzám szólni. A múlthoz való viszonyom ettől a két regénytől még nem változott meg. A terápiás írást meghagynám másnak, nem ez volt a célom. Kornél és Zsivotzky (A temetés főszereplője) sem elemeznek, nem filozofálgatnak, nem vonnak le tanulságokat. Pusztán szembenéznek a dolgokkal és kijelentik, hogy hát igen, ez van.9: A múlt emlékei írják a regényt, vagy más alapkoncepciód van? Szándékod szerint ezek kordokumentumok is vagy lenyomatok, illetve mennyire kell újraélned ezeket a történeteket, a fantázia mennyire változat rajtuk, hogyan születtek a regényeid? Néhány mondatban mesélnél róluk?
10: A legújabb könyvedben, A világ legvidámabb emberében, számomra egyik legeredetibb és szimpatikus eset az volt, amikor a főhős csapot-papot hátrahagyva elutazik Kazahsztánba. Jó lehet így kilépni a mindennapokból, átértékelni saját életünket, amikor közel-távol sehol egy ismerős, rokon...Te is sokat utazol, milyen élményeid vannak, amit fel tudsz használni írásaidban?
Nehéz lesz erről úgy beszélni, hogy ne spoilerezzek. Bár országot is váltottam (Csehszlovákiával együtt kettőt) egy ideig alig tettem ki a lábam Kelet-Közép-Európából. Voltam pár helyen, szomszédos országok, munkaügyekben borvidékeken, vagy hátizsákos utazóként – egyedül szeretek utazni, ilyenkor nincsenek igényeim, száraz kenyéren elvagyok. Champagne, Burgundia, Velence, Varsó, Koper (Ez utóbbi kettőbe éjszakai vonattal jutottam, A temetés című második regényemhez is gyűjtve anyagokat, hiszen a regény első fele egy többnapos vonatút.)Aztán 2017-2018-ban kezdett el ez a dolog jobban érdekelni. Kijutottam Európából, Izlandot és Izraelt látogattam meg. Utóbbiba meghívtak az akkori barátnőm révén, az előbbi meg régi álmom volt, meggyőződésem, hogy Izlandon kellene élnem, annyira hozzám illik.
Nehéz szavakkal leírni (pedig ez lenne a szakmám), milyen Dél-Izland szélén ácsorogni szemben az Észak-Atlanti óceánnal, egy meredek sziklán. Azzal a félelmetes erővel szembesülni. A hangja úgy morajlik, hogy nem is a füledben, hanem a tüdődben érzed. Fogékony embernek veszélyes játék: szembesülsz vele, mennyire jelentéktelen vagy. Ráadásul Dél-Izlandon fut egy tektonikus törésvonal, az Eurázsiai és Észak-Amerikai lemeztörés szépen látszik, ha a „másik” oldalán vagy Észak-Amerikában jársz, ha az „innensőn” akkor Európában.Vagy Észak-Izlandon, ahol több órányi földúton autókázás után, a világ jóformán szó szerinti végén, szemben a Grönlandi tengerrel (a parton fókák hevernek), a fjord csücskében egyszer csak találsz egy éttermet, ami nagy meglepetésedre nyitva is van.
A helyiek életmódját megfigyelni mindig izgalmas. Velencében persze megnéztem a fontos látványosságokat, de aztán beültem a dokkmunkások közé egy sikátorban. Varsóban a fiatalokkal kevert, szlovák-lengyel nyelven beszélgettünk.
Izlandon beültem a legegyszerűbb, helyiek által látogatott bárba, ahol hosszúszakállú matrózok ittak és nyerőgépeztek. Izlandon szinte mindenkinek kettős élete van. Van munkájuk, de közben valami kreatív dologgal is foglalkoznak. Beszélgettem az ország legjobb backgammonosával például. Hozzátette, hogy ő a második, de az első most Norvégiában él. Egy Ragnar nevű melósfickó, munka után betévedt a hostel bárjába, ceruzával egy skiccpapírra rajzolt egy arcot, a kontúrokat a sörébe mártogatott ujjával kente szét absztrakt festménnyé. A végén szólt, hogy fordítsam meg a lapot: két külön arc elevenedett meg a képen. A pultoslányról, akiről kiderült, hogy ő Izland szépe, (az asztalon ott volt egy naptár, ő volt az első oldalán) már ne is beszéljünk.
De láttam Kairót és Egyiptomot testközelből. A nyomornegyedek, Iszlám Kairó, a piacok Iszlám Kairóban. Ettem kézzel olyan utcai éttermekben, ahova bejártak a kecskék, egy rozsdás vashordóban lehetett kezet mosni, a mosdó pedig egy függöny volt, mögötte a téglafalban egy lyuk, a függöny előtt pedig ájultan hevert egy ember. Kisbusszal, iránytaxival jutottunk el Alexandriába, ahova mindenféle népség felszáll, nem ritka, hogy viszik közben magukkal a tyúkokat. Visszafelé vonaton, ahol mellettem egy vélhetően szudáni fickó migréntől fetrengett orvosért kiabálva.
Hazaértem, üresnek éreztem magam. Kimentem a reptérre és a legolcsóbb, legmesszebbre tartó gépre ültem, így jött Kazahsztán.
Napokig bolyongtam a nappal -18 éjjel -30 fokos dermesztő hidegben, jégbordás utakon. A helyiek hülyének néztek, nem értik az utcán mászkálás fogalmát télen, és viszonylag kevés európaival találkoznak. Ismerkedtem a hostelben lakó tádzsik és kazah lányokkal (nem turisták, munkaügyekben jöttek a fővárosba).Rettegett minden ismerősöm mikor kiutaztam, hogy bajom esik. Bennem nem volt semmi félelemérzet. Hazafelé a reptéren sokáig az egyetlen várakozó voltam. Na ott tudtam meg, milyen az igazi egyedüllét. Ötezer kilométerre mindentől, amit ismerek, egy posztszovjet ország, vezetőjükről elnevezett repterének fojtó ürességétől kongó, neonfényes magányában.
És ezután volt az, hogy megnéztem a decemberi Izlandot is. Azt már láttam, milyen, ha sosem megy le igazán a nap, meg akartam nézni, milyen, amikor sosem kel igazán fel. De a többi benne van a kötetben.
11: Írói munkád mellett a borászat hogy fér el?
Most nem a borkereskedelemben dolgozom, bölcsészmunkám van, bár még vannak boros aktivitásaim és nem is szeretném hagyni elkopni ezt a tudást, ha már egyszer tizenhat év alatt beletanultam és a bölcsészet mellett lett egy másik szakmám is. Megfértek egymással remekül. Dolgoztam, tettem, ami kell, munkaholizmusra hajlamos vagyok, szerettem is, jó is vagyok benne, csak a súlypontok átbillentek. Illetve minden erőmmel azon voltam, hogy a két dolog (írás és munka) ne találkozzon, de egy idő után úgyis megtudja mindenki, hogy írsz. Minden szövegem éjszaka született, mert napközben dolgoznom kellett. A céges kultúra megint egy külön dolog.Nem vagyok helyezkedő típus: ide letesztek, ezt fogom csinálni, de hogy bíbelődni azzal, hogy taktikázzak, meg versengjek, az engem nem szórakoztat és bosszant, ha én szembesülök mástól ilyen magatartással. Ugyanakkor 16 év után kicsit elfásultam. Szabadidődben írsz, amúgy dolgozol, közben kellene társas életet élni, lakás, rezsi, új előszobaszőnyeg a bejárati ajtóhoz, elromlott a bojler, válás, költözés, új barátnő, megint költözés. De ez még új erőre kaphat bennem, vannak ilyen energiagyűjtő időszakok, mikor ki kell szakadni. Egy idő után az ember energiaszintje lezuhan. És akkor jön az, hogy mindent felrúg a fenébe, lesz, ami lesz alapon, és felszáll egy gépre, ami a lehető legkevesebb pénzért a lehető legmesszebbre viszi. Így kötöttem ki Kazahsztánban, Izlandon és Jászberényinél Egyiptomban.12: A könyvfesztivál-könyvhét dedikálások elmaradtak, hogyan élted meg a karantént, mennyire hatott rád?
A dedikálásokat nem bánom, hogy megúsztam, a tömegrendezvényektől viszolygok. A karantént remekül éltem meg. Nem állítom, hogy nem voltak mélypontjaim, de amúgy jól elvoltam. Rendszerekben szeretek gondolkodni és erre a karantén tökéletes volt. Szeretem, ha a toll mindig ugyanott van az asztalon, ha a dolgaimat ugyanott találom. Ezt muszáj magamra erőltetnem, mert hajlamos vagyok elbambulni. Eszembe jut valamilyen szövegötlet, vagy másvalaki szövege, vagy eltöprengek és szorongani kezdek valami megtörtént dolgon, amit már nem lesz esélyem soha másképp/újra csinálni, és puff, a tudatom máris máshol van. Ilyenkor jó, ha az ember körül minden a szokott helyén található, ha van egy rendszer, napi ritmus-rutin, amit lehet követni. Erre a karantén tökéletes volt. Olvasgattam, írogattam, sütöttem kenyeret, mint az egész ország, nem kellett emberekkel találkozni, néha kell ez.
13: Terveid, min dolgozol, készül valami vagy most az anyaggyűjtés, ötletelés ideje, pihenés van?
Bevetem a szokásos klisét: erről most még korai beszélni, később térjünk vissza rá.
Gábor legújabb könyve A világ legvidámabb embere ITT dedikálva beszerezhető!!
Köszönöm a beszélgetést és a fantasztikus képeket!
A fehér inges portré Valuska Gábor, míg az arab ünneplőruhás Jászberényi Sándor fotója.
Nova című első regénye olvasmányos, élvezetes történet. 2011-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál. 2012-ben Bródy Sándor díjat kapott érte, szlovák fordításban is kiadták.
A temetés (2016) Janega Kornél szép élete (2018) és A világ legvidámabb embere (2020) című regények szerzője.
