Potozky László: Égéstermék
A generációs regénynek kikiáltott Éles után egy talán még megosztóbb témáról olvashatunk az új kisregényben. Olyan ez idehaza, mint a foci... mindenki ért hozzá, mondja a maga igazát. Potozky ezúttal azonban félelmetes és nagyon is valós képet fest. Utópisztikus, ami már a megvalósulás fázisában van. Rajtunk is múlik merre, hogyan tovább.
Ez már a jövő történelme vagy utópia? Biztosan jobb tudni, hogy mi van és mi lesz, mire készüljünk? Legalább lelkiekben. Elképesztő, sőt, ijesztő a megrajzolt kép. Tetszett a gondolatok ütköztetése, nem csak a valóságban, de a szereplők szűkebb környezetén belül is. Nem csak nekünk okoz ez gondot, általánosnak mondható jelenség a kelet-európai emberek életében. Zavaros, zaklatott félelmetes lett a világ körülöttünk. Ebben a biztos jövőkép nélküliségben nem akarunk már élni, elég volt. Pontos társadalomkritika, tükör, önmagunknak. Rövid és erős, ütős szöveg.
Egyre közelebb kerülünk a riasztó megvalósulásához. Kemény filozófia, tele átgondolásra való gondolatokkal. Jó lenne ha az "illetékesek" is olvasnák, bár erre kevés esélyt látok. Nem vesznek komolyan, kiábrándító, hogy csupán eszközök vagyunk a nagy politika színpadán. Mindegy melyik oldalról is van szó, kellék a nép. Olyan érzésem van néha, mintha ők nem ebben az országban élnének...álomországban pedig minden tökéletes - szerintük. És nem akarják érteni, látni, nekünk miért nem jó, mi nem tetszik, miért a sok elégedetlenkedő? Az autós futárként dolgozó főhősünk az elbeszélő, aki csupán szerelme révén beletéved a forradalomba. A szerelme Nikka egyetemista lány, ő az igazán forradalmi lelkületű. Külön izgalmas még a testvéri szál, a bátyja ugyanis rohamrendőr.
Számomra ez félelmetes vízió, annál inkább mert úgy érzem, sok minden könnyedén megvalósul, megvalósulhat a történetből, hiszen ott toporgunk a káosz szélén. Ez már a pokol, mindenkinek. Persze elborzasztó és felkavaró volt olvasni, ilyenek nem történhetnek, de mint tudjuk, történtek... Volt erre nem olyan régen példa. Repülnek a felszedett utcakövek, a Molotov-koktélok, épülnek a barikádok. Mi teremtettük ezt a világot magunknak, mégis forronganak az indulatok mindenütt a kétszínűség, kiábrándultság érezehető. A politikusok neveit rajzfilm- vagy képregényfiguráktól kölcsönözte a szerző: Betmen, Szlendermen, Holgerszon, Mikiegér. Nem kell hozzá nagy politikai ismeret, jól beazonosíthatóak ezek az alakok.
Politikusaink kihasználnak, manipulálnak a magasból, az önös érdekeik szerint. Mi, átlagemberek csak sodródunk bele a forradalomba, megyünk sok esetben fejjel a falnak. Mert bele hajtanak, nincs már más út. A békés tárgyalások lehetősége elszállt. Igen, van olyan pont, amikor elszakad a cérna, borul az asztal. A tehetetlen düh kitör, megálljt parancsol. Tudjuk nem ez a legjobb, hiszen az erőszak erőszakot szül. Mégis... nincs már más út. Tényleg nincs már más út? Ha valami, akkor ez a regény tényleg generációs. Nagyon nem mindegy mit hagyunk a gyermekeinkre, unokáink milyen szellemiségben, közegben fognak felnőni, élni. Lecseréltem a kormányt - ezzel a mondattal indul a regény. Igen, erre megérett az idő.
"Kutya világ van, Küncsöm, mondja, ugatni nem szabad, csak sírni."
Potozky László: 1988-ban született Csíkszeredában, jelenleg Budapesten él. Eddigi kötetei a Magvatő Kiadónál jelentek meg: Nappá lett lámpafény (2013), Éles (2015). 2016-ban elnyerte a Békés Pál-díjat.
Magvető, Budapest, 2017
168 oldal · ISBN: 9789631436020
Borító terv: Horváth Tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése