Liza Marklund: Zuhatag
A Zuhatag történetével lezárult a a sarkköri kisvároskában játszódó trilógia. Sajnos nem lettünk jóban, számomra a sorozat egy folyamatos hanyatlás. Az első rész a Fagypont volt a csúcs, a második a Lápvidék egy kémregény és családregény keveréke, messze nem skandi krimi volt. Ahogyan sajnos a Zuhatag is ezt a vonalat viszi tovább. Ez egy elég kiszámítható, epikus családi krónika, amelynek középpontjában Wiking Stormberg rendőrfőnök és családja áll.
Tény, hogy a helyszín, a vadregényes táj, a folyó és a Kallmyren láp jó háttér, szintén fontos elem, ahogyan maga Stormberg rendőrfőnök is nagy jelentőséggel bír a cselekmény szempontjából. Kronológiailag sokat ugrál ide-oda, és ez zavaró sok esetben. Nagyon messziről kezdi a történéseket kibontani, egészen Wiking édesanyja gyerekkoráig megyünk vissza, ami bár számít némileg, de tök érdektelen: mikor, hogyan tanult meg olvasni, írni, kik és milyen körülmények között nevelték fel, mikor látott először nylon harisnyát és hasonlók. Amúgy az asszony éppen elhunyt, a temetése okán megyünk vissza a múltba, ami, hogy legyen némi izgalom sötét titkot rejt. Wikig élete kissé felborul, újra kell értelmezze az életét. Amikor a már kamaszlány Katrin nylon harisnyája egy téli éjszakán elszakad, az élete alaposan megváltozik... Időnként érdekes volt olvasni ezeket a betéteket, különösen az akkori svéd társadalomról, a nők szerepéről, megítéléséről. Ám ez nem krimi, főleg nem skandináv. Inkább egy szövevényes családregény, ahol mélyen hallgat mindenki, nem beszélik ki a tragédiákat. Furcsa. Ahogyan az is, ahogyan Wiking vagy az apja rendőrként viselkedik több esetben. Nem kell feltétlen elolvasni a trilógia első két könyvét ahhoz, hogy követni tudjuk a folytatást.
A rutinos krimiolvasó kedélyeit a lápból felbukkanó holttest borzolhatja, némi északi legendával meghintve. Nyomozás szinte nincs, ez a vonal csak ott van, a család múltján van hangsúly, azt olvashatjuk... úgy 70-80 oldal után azonnal összerakhatja a történet lényegét az olvasó, nagy titkok nincsenek. Utána már csak sodródunk az eseményekkel, az apró részletek kerülnek a helyükre. Érdekesebb a felvillanó háttér, a keresztmetszet a svéd társadalomról. A meleg szál kifejezetten csak kellék, trendi elem. Az emberek életéről, gondolkodásáról kéne szóljon, de senki nem foglalkozik vele. Számomra ez a "krimi" a csalódás kategória. Mondjuk a Lápvidék után nem fűztem vérmes reményeket hozzá. Igazából sok valóban jó skandi került már a kezembe, Liza lehet kiváló újságíró, olvasmányos amit ír, de mint krimiszerző... nekem kevés.
Pszichológiai betekintést is kapunk a szereplők lelkivilágába, ami érdekes lehet, segíthet az északi emberek megértéséhez. A párbeszédek sok esetben semmitmondóan unalmasak... a hagyaték és temetés körüli huzavona tölti ki a lapokat, Wiking betegsége mellett. Liza Marklund krimije inkább a bűn emberi, lelki oldalát igyekszik bemutatni, nem adrenalinbomba egyik sem. A laza szálak lassan összekapcsolódnak, és kapunk egy idilli lezárást.
ITT rendelhető kedvezménnyel a könyv.
Liza Marklund (1962) svéd író, újságíró. Elsősorban krimiíróként ismert, első krimije, a Sprängaren-nel (1995) jelentkezett, amely abban az évben elnyerte a svéd Deckarakademien-díjat, és ugyanettől az évtől főállású író. Előtte tizenöt évig volt újságíró, többek között a svéd tévében. Az UNICEF jószolgálati nagykövete. Regényeit több mint 40 nyelven olvashatjuk.
Fotó: Stefan Mattsson
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése