Légrádi Gergely: Falaink
"Azóta ideges. Mindenre. Ha szóba hozom apát. A telefont, a képeket, a levelet, a szobáját. Bármit, amiben benne van apa."
Egy kisfiú ordító apahiánya.. ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban röviden leírni az érzést, ami olvasás közben az ember lelkébe hatol. A szeretett apa fájó hiánya, annak árnyékában felnőni lehangolóan szomorú. Oldalról oldalra haladva egyre jobban kristályosodik ki, minek is vagyunk szemtanúi, amibe az ember szíve beleszakad. Egy jobb sorsra, szeretetre éhes, ártatlan kisfiú fájdalmas vergődése a testi, lelki fájdalmaival bátran szembeszáll az élet komoly kihívásával. A gyermeki nézőpont, a felnőtt világ képei látványosak és sajnos jellemzőek. Két nézőpontból ismerjük meg a cselekményt. Előbb a kisfiú, majd édesanyja olvasatában idéződik fel a röpke boldogság után maradt kínzó, társas magány. Anya és fia együtt élnek mégis egyedül. Mindenki a maga módján igyekszik megfelelni, megküzdeni a hétköznapok minden megpróbáltatásával. A fiú betegsége ugyan nem derül ki, de szerintem leginkább pszichés eredetű lehet, hiszen rajongva szereti, vágyik az apja után. A nő dettó tehetlenül küzd a férfi hiányával. Nem tudja elfogadni, feldolgozni a rászakadt magányt, problémákat. Lelkileg gyenge, csak sodródik az életben. A rövid, tömör mondatok súlyos tartalmat tárnak elénk.
Mi, az olvasók tehetetlenül nézzük ezt a kilátástalan küzdelmet. Hiszen mi lehet nyomasztóbb egy gyermek lelki és testi fájdalmánál, amit a felnőttek okoznak? Vele vergődünk, sokszor neheztelve az anyára, annak erőtlenségére, bénultságára, vagy más felnőttekre, akiknek a gondjaira bízták a fiút. Sem a kisfiú, sem az anya, apa nem lett nevesítve, csupán a kis barátok, és a tanárnő, Ági néni, akit bőven alkalmatlanná minősítenék a „hivatása” gyakorlására. Semmi megértést, türelmet nem mutat a fiú problémáira.
Nem tudjuk mikor és hova tűnt el az apa a kis család életéből, amit tudunk az lassan adagolva bontakozik ki előttünk. A homályos háttérben még a nagyszülők is fel-fel tűnnek a megidézett életpillanatokban. Egy biztos: a magára hagyott fiú és az anya sem ért semmit. A fiú kétségbeesve igyekszik kapcsolatba kerülni az apjával, vágyik a jó szóra, fájdalommentes életre, barátokra. A múlt képei némileg oldják ezt a fájdalmat, meghatóak. Ezekből a visszaemlékezésekből bontakozik ki a fiú apjához fűződő kapcsolata, rácsodálkozása a felnőttek sokszor képmutató világára.
Apa nem tudta elviselni, megemészteni a fia betegségét, hogy nem olyan utód született, amit remélt. Nem könnyű szembesülni azzal a ténnyel, hogy a gyermekünk nem tökéletes. Az elfogadás kérdése is felmerül ezzel. Küzdött vele, de egy idő után kilépett ebből a körből. Maga után hagyva a romokat, a kínzó hiányát. A feleség is hibás, ez egyértelműen kiderül, mégis a támasztó oszlop zuhant ki a család életéből. Apa szobája mint egy szentély működik az otthon falain belül. A fiú itt talál nyugalmat, megértést remélve. Titokban kutat a régi fotók, iratok között, a megoldást keresve próbálja megfejteni anya különös képeit. Igyekszik megérteni a kialakult helyzetet. Anya művészlélek, festményei kifejezően jelenítik meg a problémákat. Ennyire szeretni talán nem is lenne szabad azt, aki elmenekült. A fiú és anyja magánya a betegség árnyékában ijesztő kórtünet. Számomra érzelmi hullámvasút volt olvasni. Fájón őszinte és hiteles. Teljesen bele tudtam élni magam a család kilátástalan helyzetébe.
Milyen szomorú, ha egy ilyen gyerek a kórházban érzi magát a legjobban, jobban az otthonnál, vagy az iskolánál. Ott figyelem, szeretet veszi körül, nincs büntetés... Szerettem a Miki nevű kis barátját, aki legalább barátként kezelte a fiút, de őt sajnos a szülei tiltották el tőle. A "problémás" gyerek nem kell senkinek, anya is többször nyűgnek érzi, felmerül benne az intézetbe adás lehetősége is. Néhol kifejezetten nagyon erős és nyers az érzelmi felütés. Már a szülés traumatikus élmény marad az anyában. A lazán összefűződő monológok sorát fájt olvasni. Súlyos téma ez, rövid, megrázó írás. Egy többszörösen is megsebzett, csonka család életét ismerhetjük meg, ami elég nehezen befogadható. Hiába rövidke a történet, számtalan "gyomrost" rejt, nem könnyed olvasmány.
Talán a „magány könyve” sem lenne túlzás erre a történetre, hiszen anya egyedül képtelen megküzdeni a gondokkal, igazán segíteni a fiának, és a társadalom sem kímál megoldást. A váltott szemszög érdekessé teszi a történetet. Néhol anya esetében azt éreztem, mintha egy külső szemlélő lenne csupán. Szikár, szívszorító olvasmány, feloldás nélkül. Ez volt ami igazán zavart a végén. A Falaink cím kifejező, találó. Magunk építjük őket, bújunk el mögéjük. Személyes és sajnos korunk jellemző problémái merülnek fel a monológokban. Megoldás, feloldás úgy tűnik, nincs. Szívszorító a kötet atmoszférája, a kialakult családi helyzet elgondolkodtató.
Felelősek vagyunk egymásért, különösen egy ránk bízott ártatlan élet tekintetében. Segítenünk kell, lebontani az épülő falakat, és mögé nézni. Nem könnyű feladat megértést, segítséget találni, akár a saját védvonalunkat is lebontva. Sok mindenre rávilágított ez a könyv.
Légrádi Gergely: (1975) ügyvéd, aki szabadidejében ír, olvas és kertészkedik, három gyermekes családapa.
Kötetei: Titokfa (2007), Szemben (2016), Nélkülem (2018) Napfénytető (2019) Nélkülem - nélküled (2020). Alkalomadtán (2022)
Pesti Kalligram, Budapest, 2024
216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634684503 · Megjelenés időpontja: 2024. február 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése