Bloginterjú Bálint Erikával
"Az embernek néha el kell fogadnia a dolgokat úgy, ahogy vannak, különben bedilizik."
Bálint Erika eddig két regénnyel és novelláival aratott sikert. 2016 óta ír, témái az emberi kapcsolatok, helyüket kereső nők és férfiak állnak. Az élet hétköznapi hősei ők.
Már első regénye az Adj esélyt! címmel megjelent nagy figyelmet keltett, ahol egy házasság szétesése és a homoszexualitás volt a téma. Az elfogadás, a szeretet és gyűlölet párharca, az egyén boldogságvágya állt a nagyon is valós, mai történet középpontjában. Megkapóan hiteles, különleges karakterei az életből ismerőseink lehetnek. Második regénye A nap csókja tavaly került a boltokba, míg a harmadik megjelenés előtt áll. Írói pályakezdésről, férfi-nő kapcsolatokról, könyvekről beszélgettünk.
1: Voltál középiskolai tanár, népművelő, könyvtáros, majd író. Honnan jött ez a lehetőség, gondolat, hogy írj, ha jól tudom novellákkal kezdtél?
Nem készültem írónak lenni. Igaz, mindig szoros kapcsolatban voltam a könyvekkel, de sokáig csak mint olvasó. Aztán az életem egy pontján mégis írni kezdtem. Két év alatt számtalan novella és két regény született, mintha kinyílt volna egy csap, ami talán mindig is ott volt bennem, csak nem volt idő foglalkozni vele, éltem a hétköznapi életemet gyerekekkel, férjjel, családdal.
Maga a folyamat pedig, ahogy megszülettek az első novelláim, nagyon jellemző rám, mert bármi
újba fogok, először „tudományos” alapossággal körbejárom a témát. Az írással kapcsolatban is ez történt, az első „mesterem” Dr. Mezővári Gyula volt, nála írtam „záródolgozatként” azt a novellámat, ami később kötetben is megjelent, Könnycsepptörténet címmel. Aztán a jelenlegi kiadóm online írókurzusaira iratkoztam be, és mire befejeztem őket, kötetnyi rövidebb-hosszabb mininovella, stílusgyakorlat született. Tudom, sokan félnek attól, hogy ha elkezdenek ”írni tanulni”, akkor oda lesz az egyéni hangjuk.
Én másképp éreztem, valamennyi feladat nagyon inspiráló volt számomra, és épp hogy segítettek megtalálni a saját hangomat. Az rögtön kiderült, hogy nem a fantázia az erősségem, az írásaim sokkal inkább tapasztalatból táplálkoznak. Talán két oka van ennek, egyrészt az, hogy azok közé tartozom, akik először éltek, és csak utána kezdtek el írni, másrészt az, hogy alapvetően földhöz ragadt típus vagyok, sosem szerettem a meséket. Engem mindig a való világ érdekelt, erről írok a novelláimban és a regényeimben, és mivel oknyomozó típus vagyok, a történetek mögött mindig ott vannak a miértek, azok az érzelmi, indulati mozgatórugók, amik egy embert arra késztetnek, hogy megtegyen, vagy ne tegyen meg bizonyos dolgokat.
2: Könnyen találtál kiadót az első regényednek?
Amikor befejeztem az Adj esélyt!, elküldtem a Könyvmolyképző Kiadó Kéziratszervízébe, és
úgy alakult, hogy nemcsak véleményt kaptam róla, hanem a lektor kiadásra javasolta a regényt. Úgyhogy, ha innen nézzük, akkor könnyen, hiszen ma egy első könyvesnek, aki csak úgy előjön a semmiből, kevés esélye van nemhogy a megjelenésre, de arra is, hogy egyáltalán elolvassák a kéziratát. Szóval nekem szerencsém volt, és mostanra élvezhetem azt a kivételezett helyzetet, hogy egy kiadóhoz tartozom, az újabb regényeimet elküldhetem nekik, el fogják olvasni, és ha jónak találják, ki is fogják adni.
3: Mindkét könyvedben fontos és sarkalatos kérdések állnak a történetek középpontjában. Első könyvednél különösen bátor a témaválasztás. Ez hogyan alakult, mesélnél erről?
Bár látszólag eltérő témákat boncolgat a két regényem, hiszen az
Adj esélyt! főhőse egy homoszexuális férfi,
A Nap csókja pedig egy ötvenéves nőről szól, de mégis, mindketten ugyanazzal a lényeges problémával küzdenek, önmaguk elfogadásával. Ez egy hosszú és korántsem könnyű folyamat számukra, mert nehéz felvállalni az igazi énjüket, hiszen közben szembe kell menniük a neveltetésükkel, a társadalmi elvárásokkal, a helyesről és helytelenrő kialakult dogmatikus elképzelésekkel.
Amúgy azt gondolom, ez a fajta tehetetlenség nagyon hétköznapi emberi probléma, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül létezik, de az emberek negligálják, nem beszélnek róla, mert kényelmetlen érzés, mert el kéne hagyniuk a komfortzónájukat, helyette minden frusztrációjukat ráfogják a külvilágra, bűnbakokat keresnek a szűkebb és tágabb környezetükben, csak épp arra nem szánnak időt, hogy magukba nézzenek, vajon nem ők szúrtak-e el valamit, de nagyon. Ehhez persze kíméletlen őszinteségre van szükség, ami adott esetben gyötrelmes lehet, de én úgy gondolom, hogy a bánatból, a fájdalomból is lehet, sőt, kell is építkezni. Így aztán végül mindkét
regényem hősei megtalálják a maguk útját, igaz, nincs abszolút happy end, de az élet már csak ilyen. Egyébként egyik történettel sem akartam ítélkezni, vagy bármelyik hősömnek igazat adni, csak bemutatni a magunk és mások elfogadásának egy lehetséges változatát, írni egy mai történetet, amelyben az olvasók magukra és a környező világra ismerhetnek, és amikor befejezik a könyvet, oda jutnak, hát igen, ezek a hősök is csak olyanok, mint én, ugyanazt akarják az élettől, még ha kicsit másképp élnek és gondolkodnak is. És ha megszületik bennük ez a fajta katarzis, már tettünk is egy lépést az elfogadás felé.
4.: A férfi-nő kapcsolatok, az elfogadás témája napjainkban elég ingatag terep. Te hogyan
látod ezt, tudunk elengedni, elfogadni, megbocsátani? Mi az ellaposodó kapcsolatok oka?
Én úgy gondolom, hogy az a bizonyos maeterlincki madár, a boldogság kék madara könnyen kirepül a kezeink közül – nemcsak a hétköznapi emberi viszonyainkban, vagy a párkapcsolatunkban, de a makro környezetünkben is –, ha időről időre nem tudjuk háttérbe tolni az önhitt, beképzelt egónkat, aki süketté tesz mások szavára, mert azt suttogja a fülünkbe, nálad van a bölcsek köve, neked van igazad, mindenki más téved; aki arra késztet minket, hogy ha más nincs, akkor a bőrszínünk, a vallásunk, a nemi identitásunk, vagy egyéb mondva csinált okok miatt tekintsük magunkat jobbnak
a többi embernél; aki megbénít, mert nem engedi, hogy leszálljunk a magas lóról, amikor pedig sokkal jobb lenne két lábbal a földön állni. Aki miatt nem tudunk elfogadni és megbocsátani, pedig kellene.
5: A történet van meg előbb, vagy egy karaktert találsz, amihez történetet írsz? Gomb vagy a
kabát, azaz hogyan írsz?
Ez egy nehéz kérdés. Direkt nem szoktam ezt végig gondolni, félek, ha rájönnék valami
szabályszerűségre, elkezdenék mereven ragaszkodni hozzá, és akkor eltűnne az a könnyedség, ahogy megszületik egy-egy regény ötlete. Persze a könnyedség azért költői túlzás, mert tulajdonképpen egy új kézirat megszületéséig épp az igényli a legtöbb időt, amíg végre leülök a gép elé, és elkezdem írni. Mégis könnyednek nevezem, mert nem szoktam görcsölni, inkább csak ízlelgetem azokat a kérdéseket és problémákat, amik épp foglalkoztatnak, aztán egyszer csak körvonalazódni kezd egy történet. És amikor már kész a regény, van eleje, közepe, vége, a szálak elvarrva, nincs benne logikai hiba, akkor jöhet az írásnak az a része, amit a legjobban szeretek, a karakterek, a leírások, a dialógusok, és úgy általában a nyelvezet finomítása.
6: Karaktereid valósak, a történetek életszerűek. Honnan merítesz? A férfi-nő kapcsolat a szeretet és megértés, a gyerekkor, azaz a múltunk hatása a jelenre, jellemzően ott vannak ezekben a regényekben. A sodródás és a média hatása életünkre szerinted hogyan alakítja sorsunkat?
Először is, örülök annak, amit az életszerűségről mondasz. Jó, ha így találod, és remélem sok olvasó is hasonlóan gondolja, hiszen ezek realista történetek, és ha a karakterek nem lennének hitelesek, ha papírfigurák tennének-vennének benne, egyszerűen pocsék lenne a könyv. A másik kérdés, hogy honnan merítek mindehhez inspirációt. Sokszor megkérdezik tőlem, igaz az, amit leírtál, veled történt? Lehetne éppen így is, mert vannak írók, akik a saját életüket, a személyes sorsukat tárják a nyilvánosság elé, de az én történeteim mindig fikciók. Az persze azért tagadhatatlan, hogy mégiscsak minden történetben ott van maga az író, mert az, ahogyan megír egy amúgy örök témát, például az általad is említett férfi-nő kapcsolatot, a gyerekkor hatását, vagy bármi mást, a módban, ahogy ezekben a történetekben kialakít egy karaktert vagy egy konfliktust, mindenképpen benne van ő, hiszen csak abból tud építkezni, amit lenyomatként megőrzött emberekről, eseményekről, érzésekről. Nyilván az én esetemben sincs ez másként, de azt biztosan állíthatom, hogy mire egy ilyen eltemetett, mondjuk úgy, tudattalan elem aktiválódik nálam az írás közben, például egy karakter kapcsán, már nincs neve, nem egy konkrét személy.
És hogy mit gondolok a média hatásáról? Nem sok jót. Csak szét kell nézni, hogyan rombolja
az egészséges értékítéletet, hogyan csinál erősen megkérdőjelezhető személyiségekből celebet, hogyan festi át az igazságot hazugsággá és fordítva, hogyan próbálja a romlottságot erkölcsként lenyomni a torkunkon, és úgy általában, és összefoglalva, milyen varázslattal kreál szemétre való ételekből ünnepien terített asztalt, az emberek meg gondolkodás nélkül, együgyű boldogsággal körül ülik, és jót lakomáznak, aztán meg csodálkoznak, mitől érzik olyan rosszul magukat.
7: Írás közben hogyan alakul a kézirat? Megmutatod leadás előtt valakinek?
Attól függ. Egy-egy rövidebb novellát elolvastatok a lányaimmal vagy a kedvesemmel, de egy készülő regénynél már túl nagy kérésnek érzem ezt. De beszélgetni gyakran beszélgetünk az aktuálisan alakuló kéziratról, és ez jó, mert sokszor kapok tőlük hasznos és okos észrevételeket.
8: Mind a két könyvet jól fogadták az olvasók. Tartottál a kritikai visszajelzésektől?
Bár a témák a nőket állítják a középpontba, de bizonyára akad férfi olvasód is. Nem tartottam a kritikai megjegyzésektől, egészen addig, míg meg nem tudtam, milyen érzés egy negatív véleményt olvasni. Most már tudom. Rossz. De idővel hozzá szokik ehhez az ember, és hozzá is kell szoknia, mert az író-olvasó kapcsolat pont olyan, mint az összes egyéb kommunikációs szituáció. Az író el akar valamit mondani, de az információs csatornában zavar keletkezhet, nem jut át az üzenet, vagy nem az jut át, aminek kellene, vagy az olvasót egyszerűen idegesíti, vagy nem érdekli a téma. És ezen kár búslakodni, arról nem is beszélve, hogy a legrosszabb kritikában is lehet valami megszívlelendő.
És ha már a kritikáról beszélünk, néha elgondolkodom azon, hogy ma Magyarországon az irodalomkritika szinte egyáltalán nem foglalkozik az ún middle brow irodalommal, így én, és a hozzám hasonló többi író, csak a Molyon, vagy esetleg bloggerektől kap visszajelzést a könyvéről. Ezek azonban az esetek jelentős többségében leginkább érzelmi alapú megközelítések, például: nem tetszett, mert egyik hőst sem tudtam megszeretni; miért nem írt az író többet erről vagy arról a szereplőről; miért nem lett happy end a vége és hasonlók. Aztán meg felteszem magamnak a kérdést, változna-e valami, ha úgynevezett szakmai kritikát is kapnék? Hát nem az olvasó mondja ki úgyis a végső szót?
9: Jelenleg min dolgozol, mikorra várható a következő könyved?
Van egy kész kéziratom a kiadónál, Tested melege a címe. A főhőse egy, a világban helyét kereső, harminchét éves férfi, akinek az élete csupa tagadószó, semmi, nem, nincs, soha.
De lehet-e mindig mindent tagadni, minden elől elfutni? Hosszú utat jár be, míg felismeri, romokon nem nő virág, és akkor felteszi magának a kérdést, merre tovább? Még nem tudom, lesz-e belőle könyv, és mikor fog pontosan megjelenni, de már dolgozom az új kéziraton, a munkacíme Ki szelet vet. Ez egy több szólamú történet az odaadásról és az önzésről, amiben a két főhős, Zita és Andor meséli el, hogyan lett dráma abból, ami valaha látszólag nagy szerelemnek indult.
10: Neked mely könyvek voltak meghatározóak olvasmányaidból?
Ez is nehéz kérdés. Otthon nekünk rengeteg könyvünk volt, többek között az akkor divatos
sorozatok, Milliók Könyve, A világirodalom remekei, Magyar Klasszikusok, ilyenek. Ezt csak azért fontos megemlíteni, mert emiatt csupa jó könyvön nőttem fel, úgyhogy nehéz csak egyre azt mondani, na, ez meghatározó volt. Inkább úgy fogalmaznék, együtt voltak azok, hiszen kialakítottak bennem egyfajta olvasói ízlést, másrészt, és nem utolsó sorban, mindegyik hozzátett valamit ahhoz, ahogyan mára az emberekre, a környező világra, és benne magamra nézek. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy csak úgynevezett szépirodalmat olvasok, egyébként nem is tudom, hogy a kortársak esetében milyen alapon történik a besorolás itthon, vagy a világban. Amit elkezdek és tetszik azt végigolvasom, de van olyan is, amit leteszek, pont azzal az indokkal, amivel az egyik olvasóm A Nap csókját, „hát, ezt nem nekem írták.”
További sikereket, köszönöm az interjút! Erika két regénye a színes linkre kattintva megrendelhető, egyik novelláját A vizes palack címmel ITT olvashatjátok.
