2011 novemberében jelent meg egy új szerzői név és egy új stílusú regény a történelmi regények világában. Ez volt A veterán című kötet, ami a pannóniai római korba vezette az olvasót, s aki mindezt megalkotta, Marcellus Mihály. Azóta számtalan kötet jelent meg e név alatt. Az elmúlt kereken tíz évről beszélgettem a szerzővel.
Róma mindig érdekelt. Gyerekkoromban is. Még akkor is, amikor misztikus thrillereket írtam, Michael Mansfield álnéven. Valahol ott volt a kosárban, hogy előbb-utóbb a történelem felé fogok fordulni, persze, nem a középkor felé, ami soha nem érdekelt igazán. Róma sok tekintetben alapkő, ha Európa történetét nézzük, és ez sokkal inkább felcsigázott. Senki sem foglalkozott vele hazai szinten, így egyedüliként kezdhettem bele a római kori Pannónia történetének megírásába, és persze, nemcsak Pannóniáéba. A másik ok az volt, hogy valami újat tanulhattam, hiszen volt ugyan ismeretem a korról, de könyveket írni róla, az más, az egy nagyobb felelősség. Bizony, sok időt eltöltöttem régészeti könyvekkel, korabeli leírásokkal, és terepre is sokat jártam.
Ez igen jó kérdés. Nem könnyű ugyanis megragadni. Nagyon sok időt kell szánni a megismerésre, szinte a főhősök – főként, ha valós személyek, például Marcus Aurelius – bőrébe kell belebújni. Megérteni, hogy ők hogyan látták hazájukat, Rómát, és a világot. Milyen érzelmek fűtötték őket.
Volt és van egy másik segítségem is: a hagyományőrző csapatom, a Legio II Adiutrix tagjaival külön foglalkozást tartunk ezzel kapcsolatban is. Az antikkor ilyen „újraélesztése” sokat segít felölteni és beépíteni a regénybe is a római életérzést.
Karakterek felépítése, jelleme, a történet alakításában volt segítséged? Például volt előolvasód? Sok utána olvasás, különböző ókori történetírók állításainak összehasonlítása volt az a segítség, amivel nagyjából tiszta képet kaphattam arról, milyen lehet egy olyan császár, hadvezér, vagy egy átlagos római, akit legfeljebb szobrokon, sírköveken, véseteken lehet látni. Adott eseményekkel kapcsolatban is ez volt a helyzet. Persze, ez a nyomozómunka sem olyan egyszerű. Gondolj csak bele, ha az egyik történetíró pozitívan beszél, mondjuk Hadrianusról, a másik elitélően, akkor tényleg elő kell venni a „nagyírót”, hogy a valóság nyomait felfedezhessük. Ha pedig valamiben végképp elakadtam, akkor – feltételezem, erre gondoltál a „segítség” alatt – akkor volt egy „forródrótom” a Pécsi Tudományegyetem egyik régészprofesszorához, aki általában néhány mondatos instrukcióval továbblendített. De ez mindig a legvégső esetben történt meg. Némely kéziratom esetében megtörtént, hogy megkértem pár olvasni szerető ismerőst, akinek adok a véleményére, hogy böngéssze át a szövegemet, aztán amikor végeztek, feltettem pár jól irányzott kérdést, amiből megtudtam, hogy milyen a történet. Ez sokat segít abban, hogy lássam, át tudtam-e adni mindazt, ami a szándékomban volt.
Eleve sorozatnak tervezted, vagy jött magától a folytatás? Bevallom, hittem abban, hogy ez sokaknak érdekfeszítő dolog. Reméltem, hogy nem egyregényes próbálkozás lesz ez, hanem lehetőségem adatik arra, hogy titkokat, érdekességeket, izgalmas történelmi összefüggéseket tárhassak az olvasó elé. Egyszerűen küldetésnek éreztem. Hidd el, így volt, és így van ez ma is, amikor a tizenvalahányadik római történetemen dolgozom.
Mennyire tartottad fontosnak, hogy bár római birodalom, de itt kishazánk földjén legyen a helyszínek egy része? Ez volt a motor, ami hajtott! Beszélni a római múltunkról! Olyan csodák eredetéről, mint az óbudai nagy Amphiteatrum, a Flórián téri katonai fürdő romja, sőt az ott található romok összessége, amely az aquincumi katonai erődöt jeleníti meg. De nemcsak Aquincum tartogat érdekességeket: Brigetio, Savaria és megannyi dunántúli város vagy terület rendelkezik antik értékkel, és én igyekeztem ezeket is helyszínekül választani egy-egy kalandban. Büszke voltam erre, hiszen mi országunk területe is részese volt ennek a birodalomnak, legalábbis a mai hazánk nyugati fele. Úgy hittem, és ma is ezt vallom, ez kötelez, hogy megismerjük a pannóniai antik eseményeket, amelyek nagyon izgalmasak. Hacsak Hadrianus Pannóniához való kötődésére gondolok, vagy Marcus Aurelius itteni jelenlétére, sőt, a későbbi római kor pannon császáraira, akkor ez bizony elég színes história.
Kiadót hogyan találtál? Amíg sokaknak ez jelenti a nehezét, az én esetemben éppen ez volt akkor a legkönnyebb. Már dolgoztam az első római regényemen, amikor Bíró Szabi, az egykori Historium Kiadó vezetője/tulajdonosa jelezte, hogy érdekli, amit csinálok, és legyek a kiadó ókori szerzője. Ez eléggé megkönnyítette a munkát, hiszen csak az írásra koncentrálhattam, és mellette a kutatómunkára. Aztán később más kiadók is érdeklődtek a pannonrómai regényeim iránt. Éveken át voltam a Gold Booknál, később a Hystoricum is sokat segített, most a Lazi Kiadó gondozza a legfrissebb kötetemet, A becsület zsoldjában-t. Köszönet mindenkinek, aki elkísért és támogatást nyújtott nekem ebben a szép évtizedben.
A második regényed, Az Aquincum farkasa - Kelta szív a romantikus szerelmes vonalra utal, ami nagyon érzékletesen jelenik meg a történetben. Férfitől ritkán olvasható ilyen. Az érzelmek fontosak neked, illetve a szereplőidnek a jellemében?Mindig is úgy éreztem, az érzelmek irányítják a világot. Azt vallom, ha az ember művész, akkor ezt nemcsak el kell fogadnia, de magában is kell tapasztalnia. Alkotás nincs érzelmek nélkül. Nem a túlzott szentimentalizmusról beszélek, hanem az igazi érzelmekről: az igaz szerelemről, a hűségről, az önfeláldozásról, a vágyakozásról, vagy éppenséggel az ellentétes érzelmekről: a gyűlöletről, ellenségeskedésről, árulásról, vagy a bosszúvágyról, stb. Ezek ugyanis itt vannak velünk kicsiben vagy nagyban, mint a mindennapok lépőkövei, amelyeken járunk. Ezektől vagyunk emberek valójában. Ha ezek nincsenek benne a műben, akkor az az alkotás nem életszerű, sekélyes és hitelét veszti.
Aquincum egy remek helyszínt adott. Miért névtelen a főhős fiú?
A kelta neve teljesen lényegtelen. Ő csak egy menekült fiú, aki különös kalandokon megy át, s Quercusszá válik. Ő lesz a kelták Szent Tölgye, amely varázserejűvé lesz. Erőt kap a hatalmas Rómával szemben, hogy küzdjön, és ezt már Quercusként teszi. Ez a lényeg.
Igen, Róma és a hatalom egybeforr. Mennyire van a hatalomnak szerinted erkölcsromboló ereje?
Egyéntől függő kérdés, szerintem. Itt hadd meséljek neked a későbbi két nagy római trilógiám központi figuráiról, Marcus Aureliusról és Commodusról, az utódjáról. Bizony, az ő esetükben ez nagyon eltérő. Szerencsére eléggé jól van adatolva ennek a két személyiségnek a története, amelyből a jellemük is kitűnik. Az első három könyvben, a Marcus Aurelius Pannóniában című trilógiában megfestek egy nagyon agilis, hazájáért élő és haló férfiút, aki a filozófusi bölcsességét és személyes ambícióját arra használja, hogy még jobbá tegye a birodalmat, törvényei a kisember sorsán is igyekeznek javítani. Ma úgy mondanánk, Marcus Aurelius szociális érzékenységű uralkodó, igazi honatya, amelyből még ma is kevés van, ha belenézünk a jelen politikájába. Ő az, akit még a későbbi korok is egyfajta humánus eszményképnek állítanak fel. Feltételezem, őt nem rontotta meg a hatalom. Valóban igaz, hogy élt és halt a birodalomért, hiszen gyakori gyengélkedései ellenére is ott állt a harctéren, hogy jelenlétével is győzelemre buzdítsa a seregét a markomann háborúk idején, hogy aztán a halála se ágyban, párnák között – értsd: nem Róma palotájának luxuskörülményei között – érje, hanem a mai Bécsben lévő katonai táborban. Nem véletlen hát, hogy a birodalom népe úgy szerette – Heródiánosz leírása nyomán – mint közvetlen rokonát, s úgy is gyászolta meg. Vele szemben ott van az utóda, Commodus, aki mindent megkapott az élettől, s örökségül egy csaknem teljesen megnyert hadjárat is az ölébe hullt, mégsem élt vele. A hatalom nem a birodalma sorsának felelősévé avatta, hanem felfuvalkodott, kicsapongó, vérengző alakká, aki a végén elképesztő őrültségeket engedett magának a mindenhatósága tudatában. Nem feltétlenül vallom azt, hogy mindenkit megronthat a hatalom. Ahhoz, hogy így legyen, hajlam is kell a rosszra.
Ez így igaz. Ha már a trilógiáid is szóba kerültek, meg kell kérdeznem, hogyan alakult a sorozat tartalom tekintetében? Mint ismeretes, egy laza kronológiai lánc fűzi össze a regényeimet sorozattá. Hadrianus korától indultam, a 130-a évektől (A veterán), jöttek a markomann háború kötetei Marcusszal (166-180-ig), és az azt követő commodusi időszak. Most ennek az időrendi sorozatnak a végén tartok, a 190-es évek vége felé, Severus háborúinak megírásával. Csaknem egy évszázadot fogtam át a köteteimmel. Van bennük brutalitás, rengeteg történelmi tanulság, sok érzelem, úgy hiszem. Tartalmilag megpróbáltam hiánytalanul bemutatni e kevesebb, mint száz évet, megemlítve minden lényeges eseményt, természetesen teljesség igényével.
Bevallom, az én kedvencem az Északi vihar volt, ahol egy apa-fiú konfliktus adja a történet alapjait, miközben Marcus Aurelius császár uralkodását is megismerjük. Sokat köszönhetünk ennek a korszaknak. Ennek az „antik pannon öntudatnak” része lehetne identitásunkban, amiért egy ekkora birodalom része voltunk. Miért feledkezünk meg erről oly könnyen?
Csak a terület tartozott a római Impériumhoz, a mai magyarok ősei jóval később érkeztek ide. Nyilvánvalóan keveredtek is az itt lakó népekkel, amikor betörtek, és uralmuk alá hajtották a Kárpát medencét, így talán azokkal is, akik még őriztek valamit magukban a római vérből, de ez elenyésző lehetett. Így aztán a magyarság számára ez az elmúlt nagy birodalom már nemigen jelentett sokat. Más kultúra, más mentalitás. Ezért nem csodálkozom, ha nincs jelen a latin történelem iránti átfogó érdeklődés idehaza. De tény, hogy a római szellem és örökség megkerülhetetlen, a mai európai kultúra kétségtelen alapja, így a miénk, a jelen embereié is. Én erre vagyok büszke.
Az ókori történelem elválaszthatatlan az ókori vallástól. Róma esetében a sokistenhit uralkodó volta roppant meghatározó volt. Az utolsó háború című regényedben a kereszténység is megjelenik. Hogy dolgozta fel a nép, a közember az egyistenhit és a több istenhit jelenlétét?
Különös história ez. A rövid válasz az, hogy nem igazán jól, hiszen a politeizmus és a monoteizmus képviselői állandó harcban álltak. A római modellen keresztül nézve azonban ez a két dolog erősen hatott is egymásra. Róma állami vallása a Iuppiter-Iuno-Minerva kultusz volt, s aki ennek hódolt, akár csak névlegesen is, az békében élhetett a birodalomban. A kereszténység megjelenése azonban megfogalmazott egyfajta emelkedett szellemiséget, amelyet csak az egyisten fogalmával lehetett meghatározni. Akik követték ezt a Iudeából, a mai Izraelből származó, zsidó-kereszténynek mondott „kultuszt”, amely köznapi néven a kezdeti kereszténység, azok egyszerűen nem léphettek vissza egy lépcsőfokot, mert többnek érezték, magasabb rendűnek gondolták a hitüket, mint a pogány római sokistenes vallást. Így alakult ki a szembenállás. Ám azt is látni kell, hogy az antik Rómából sok minden át is öröklődött a kezdeti kereszténységbe. Az Atya-fiú-Szentlélek szintén egy vallásos triász. És a római katolikus pap is misét „pontifikál”, a pogány pontifexek nyomán. A templomok is telve vannak szentek szobraival, ahogy a pogány Rómában is volt, noha a Biblia nem támogatja ezt. A nép azonban – talán éppen eme hasonlóságok miatt – egy idő után egyre könnyebben fogadta el a világhódító új vallást, amely szeretetre, megbocsátásra tanított, megváltást kínált. Ez csodálatos dolog, ennek magam is híve vagyok. Egyébként az egyre erősödő keresztény közösségek milyenségéről hosszabban is írok A birkózó című könyvben, ott sok mindenre található válasz.
Maradjunk még a római létnél. Az S.P.Q.R. egyfajta előszobája volt a demokráciának. Nem tisztünk eldönteni, hogy működött-e vagy sem, de kérdésem, hogy a köznép hitt-e benne?
A megfogalmazás óvatos és bölcs, hogy előszobája volt csupán. Ugyanis nem igazán nevezhető ez még annak, de kétségtelenül nagy előrelépés. Igen, a királyság végeztével egy idő után lettek a plebejusoknak is előjogai, gondoljunk csak a néptribunus vétójogára, de valójában a szenátus a legnevesebb és leggazdagabb római patriciusokból állt mindig is, ez pedig aligha nevezhető szó szerinti demokráciának. Ám a nép kétségtelenül büszke volt a kivívott jogaira, a vétóra, például, amely ha nem is semmisíthette meg a szenátus végső törvényeit, de az előterjesztéseket megakadályozhatta. Persze, ezt is hosszú harc előzte meg, amíg időszámításunk előtt 500 körül – még egyszer: Krisztus előtt 500 körül (!) sikerült a már említett plebejusi jogi képviseletet, a tribunus plebist felállítani. Ez pedig – a korát nézve – valóban egyedülálló. Ám az általam bemutatott időszakban, a principátus második évszázadában az SPQR, azaz, a Senatus Populusque Romanus (a Szenátus és a Római Nép) kifejezés, amely egyfajta jogegyenlőséget volt hivatott hirdetni, egyre inkább jelentőségét veszti. A néptribunus rangja teljesen elenyészik. A szenátus jogkörei túlnyomó részt csorbultak a mindenkori egyeduralkodóval szemben – bár a második században, a „jócsászárok” idejében éppen nem –, így valódi hatalom helyett csupán pátoszos kifejezéssé, és Róma dicsőségének jelvényévé alakult át az SPQR. De úgy tűnik, a római és a romanizált nép erre is büszke volt, hiszen szívesen menetelt és hódított legionáriusként e négy betűt viselő zászlók alatt.
Nem gondolom nagy váltásnak, csupán a történelmi arcképcsarnok helyett kicsit kalandosabb regényt akartam írni, kevesebb szereplővel, több akcióval. De ezzel a regény semmit nem veszít a hitelességéből, csak nem zsongnak benne százszámra az ismert történelmi alakok. Egyedüliként ott van az egyik kulcsfigura, maga Pompeianus hadvezér, Marcus Aurelius barátja és veje. Jó volt elképzelni őt, az embert a megannyi rá vonatkozó adat mögött. Ő, és a néha megjelenő Commodus a két ismert szereplő, a többieket a regény szülte. Szerettem írni ezt a történetet, pihentető volt, gördülékeny. Biztosan lesznek még ilyen kalandjaim, mert úgy gondolom, ilyen is kell, olyan is kell. Az, amin dolgozom, megint teljesen más lesz, de hogy milyen, az még maradjon titok.
Röviden visszatekintettünk erre a tíz évre. Gondolom, gyorsan elrepült?
Hogy milyen gyorsan, arról csak annyit, hogy tisztán emlékszem, mennyire meghatódtam az első római regényem megjelenésekor, amikor a kezemben tarthattam. Félreértés ne essék, az is igazán szenzációs érzés volt, amikor most húsz esztendeje, 2001-ben megjelent fél éven belül az első három thrillerem, amit Michael Mansfield néven írtam (A halál túl kevés, A tűzlidérc, A pad). Ám ezt az érzést sokszorosan überelte az első római történelmi regényem megjelenése 2011-ben. Nem lehet elfelejteni, tisztán emlékszem rá, pedig tíz évvel és tíznél több, azóta megjelent kötettel korábban volt. Úgy hiszem, ha történelemről írok, s annak tanulságait vetem a papírra, ez nagyobb feladat, mint fikciókat megjeleníteni, ahogy tettem más álneveken korábban. Nagyobb szolgálat az emberek felé.
Mik a további terveid, merre kanyarodik Veled a történelem kereke?
Nyilván nem lesz meglepő, ha azt mondom, továbbra is a pannóniai római témák és a megírni való impériumi kalandok ösvényén fogok haladni. Lehet, hogy kicsit vissza is nyúlok majd korábbra, fontos ókori témákhoz, történelmi alakokhoz, hiszen bőven akadnak, akikről izgalmas sztorikat lehet még mesélni. Aki ismer, tudja, hogy témaválasztásaim általában valami tanulságosat céloznak meg, amiből okulhatunk, vagy olyan históriát, ami érdekes, és lehet, hogy méltatlanul nem közismert. Mindenesetre megígérem, Marcellus – ameddig ez rajta múlik – még jó ideig szórakoztatni fogja kedves Olvasóit.
Örülök, hogy átbeszélhettük ezt az időszakot, felelevenítve egy sorozat keletkezését és útját. További sok sikert kívánok, várom a friss, újabb történeteket!
Nagyon köszönöm. Szerencsére, van miről írnom. Tíz év múlva folytassuk ugyanitt?
