Pixel

 Tóth Krisztina: Pixel
    -szövegtest-                                                



                                                                                           
                               





Az írónőtől tavaly olvastam először az Akvárium című regényét. Meghatározó találkozás volt számomra. Fanyar iróniával megírt története elvarázsolt. Visszafelé haladva az életműben, most a 2011-ben megjelent novelláskötete a Pixel került a kezembe. Az életünk kis emlékmorzsákból, véletlen találkozásokról, pillanatokból épül fel. Erről szól ez a novelláskötet, hozta is a várt hatást. Lenyűgözött. Mint valami emberi "puzzle" kerekedik ki a történet.

Miről is szól tehát a Pixel?
A könyv fülszövegéből: Egymással ütköző emberek és sorsok kavarognak térben és időben, véletlenszerűen találkoznak, ám mégis olyan érzésünk van, mintha egy közös testhez tartoztak volna egykor, csak ezt a testet szétszakította volna valami, ahogyan a könyvben fel-feltűnő párokat is. Fej, szív és kéz: minden testrészhez egy történet tartozik. Humor és keserűség regiszterei váltogatják egymást, hol a közelítés fájdalmas pontossága, hol a távolítás iróniája jellemzi az egymásra épülő történeteket.

A harminc novellát tartalmazó könyvecske a végére egy kerek egésszé, egy emberré áll össze. A fejezetcímek egy - egy testrész nevét viselik.  Számomra leginkább a Tenyér, Fül, Szív, Köldök, Mell, Pénisz, Térd, tetszettek. Az utóbbi kettő meghatóan érzelmes is. Jó volt még a Szem, az Áll, a Fog és az Íny, valamint a Hát története is.


A humorral is átitatott szöveg izgalmas olvasmány. Vajon mikor, melyik már feltűnt szereplő tér vissza a következő kis történetben. Szerettem a tanárnő figuráját, aki egy kiüresedett házasságban él a férjével. Ők több novellában is benne vannak. Érdekes, hogy a férj szemszögéből is olvashattam az életükről, nem csak a nő oldalát mutatta be. Ugyan az, két megközelítésben.
Életszerű alakok tűntek fel a további pillanatokban is: a vidékről Pestre került cigány fiú drámája, a lomtalanítási életképek a mankóval, és a fenyőárus alakja mind mind valós élethelyzeteket tárt elém. Érdekes ahogyan az egykori lúdtalpas kisfiú már felnőttként is megjelenik, megkeseredve az élettől. Olyan igazi életszagú az egész történet. Olyan szép-szomorú, édes-bús.

Tóth Krisztina aprólékos részletességgel szemléli a világot, játékos stílusban változtatja a történet lehetséges irányait. Igazi mély emberi érzések tűnnek elő ezekből az ellesett kis pillanatokból.
Izgalmas, elgondolkodtató könyv, mégsem mondanám egyszerű olvasmánynak a maga 166. oldalával. Lenyűgöző és ütős könyvecske lett ez az emberi pixelekből álló történetek gyűjteménye.

Jó, hogy a sok komor és szomorkás történetsorozat  egy mosolyt adó történettel (a fenék) zárul, ami  picit vidámabb történet, egy reménysugár a végére. Egy mosoly, ami elkísér. Ennyire sok a fásult, depresszióval küzdő, boldogtalan, elmagányosodott ember? Mennyire tud hiányozni egy ölelés, mennyire sokat ad egy önzetlen mosoly!

Szomorú, elgondolkodtató képet fest jelen világunkról, rólunk emberekről. Tényleg ilyenek lennénk? Fásult, fáradt, önző, a másikra nem figyelő, önös érdekek által vezérelt, szeretetre váró-vágyó, megértést kerső emberek?

 „A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy haladjunk, akkor legyen ez.”




5/5

         

Magvető, Budapest, 2011

166 oldal · ISBN: 9789631428681