"Egyszerre megvilágosodtam. Tudtam. Tudtam, hogy apámból hiányzik valami, ami más normális emberekben megvan."
Tanulságos könyv volt ez, bár rémisztően sötét, nyomasztó és kegyetlen. Aparegény egészen másképpen. Témájában is ritka, az apa-fiú kapcsolatot boncolgatja, ami nem túl felkapott téma.
Valahogy az anyai szeretetről, az áldozatvállalásukról és az odaadó gondoskodásról több dicshimnuszt zengő könyv született már. Pedig, mint tudjuk, azért nem minden anya tündér...
Nos, ebben a könyvben anyuci kissé ideggyenge, öngyilkosságra hajlamos nő. Apuci pedig a család réme. Az a fajta, aki kifelé kedves a szomszédokkal és mosolygós, ám otthon félelmetes. Borzalmas lehet egy ilyen családi légkörben kisgyereknek lenni, felnőni. A komor hangvétel már sejteti, komoly problémák vannak ebben a családban.
"A szüleim szombatonként együtt jártak pszichiáterhez Northamptonba. Néha hetente többször is."
Ha ez eddig nem lenne egyértelmű, a történet valós. Az író kegyetlen őszinteséggel tárja elénk a saját gyermekkorát. Kiírta magából az akkor elszenvedett fájdalmakat.
" Természetesen tudom, hogy az apák szeretik a fiukat. Láttam a moziban. Láttam a tévében."
Ám ezt a szeretetet soha nem érezte, nem tapasztalta meg. Édesanyja ugyan figyel rá, törődik vele, de az apai szeretet hiánya óriási ebben a kisgyerekben. Nincsenek közös kirándulások, csak rettegés van.
Anyja egy idő után feladja az apa elleni hiábavaló küzdelmet, kórházba is kerül. Augusten lassan egyedül marad az apjával. Persze a válás lesz a megoldás, bár ez elkésett lépés. Addigra anyja már lelkileg megnyomorítottá válik, szinte beleőrül a házasságába. A gyerek pedig teljes kiszolgáltatottságban éli életét...
Gyermeket nemzeni és azt felelősséggel felnevelni komoly feladat. Ennek a szülői szerepnek az apa nem tud és nem is akar megfelelni. Ez még megdöbbentőbb. Álarcot visel a külvilág előtt, otthon terrorizálja a családját, megerőszakolja a feleségét, a család állatait utálja, sőt, hagyja elpusztulni a fia tengerimalacát. A család kutyái sem járnak jobban... Kifelé mosolyog, befelé vicsorog.Mindeközben a kisfiú álmai, rémálmai színesítik naturális egyszerűséggel a történetet. Mesél az apja gyermekkoráról is, anyja hiábavaló küzdelmeiről. Amikor még volt remény, hogy igazi család legyenek. Érdekes a bátyjával való viszonya is. Szinte nincs is kapcsolat a két gyerek közt. A testvére önállóbb, hamar elmenekül a családi pokolból.
Az apa alakja távol áll tőlem, és ezért nem is tudtam megkedvelni. Nem értettem, miért is nem szereti, már-már utálja a saját fiát. Végig összeszorult gyomorral olvastam erről az eléggé beteges lelkületű (mondhatni szadista) apáról. Ha szavakkal, pillantásokkal ölni lehetne, ő megtette volna.
Igaz, nem volt alkalmam ilyet tapasztalni, bár apa nélkül nőttem fel. Ilyen rémségekről eddig csak hallottam. Mennyire más lehet olvasni róla, mint átélni, nap mint nap tapasztalni ezt a borzalmat.
Sajnáltam persze a gyereket, aki felnőttként sem tudott kilépni az apja árnyékából. A magány, a gyűlölet, a rettegés, a szeretetéhség, az eltaszítottság nyomot hagyott az ő lelkében is. Nem is csoda.
"Apám ült a konyhaasztalnál, szívta a cigarettáját, itta az italát, nézte
a kikapcsolt tévét, én pedig nem értettem, miért nem ér rá, mikor nem
csinált semmit."Egyszerűen egy életen át nem vesz tudomást a saját fiáról. Elképesztő ember. Minek az ilyen embernek gyerek? Szokatlan és nagyon elgondolkodtató könyv. Néhol elég nehezen emészthető. Hol vannak a további rokonok, pedagógusok, szomszédok? Miért hagyják a gyerekeket szenvedni? Senki nem segít, nem tesz semmit.
Nagyon jó, hogy a végén megjelent Augusten jövője. Van remény, bár vékonyka a vonal. Jó volt, hogy megtörte a könyvre jellemző nyomorúságtól terhes, melankóliát. A Farkas az asztalnál egy emlékirat, egy könyörtelen nyíltsággal megírt visszaemlékezés a kegyetlenségről és a remény megváltó erejéről.
A gyerekeket szeretni kell, felelősek vagyunk értük, ha már életre hívtuk őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése