„…agyamban évek óta zakatol egy mondat, a diagnózis a maga esetében teljes biztonsággal a boncolás során lesz felállítható.”
A tavalyi év magyar prózaterméséből kiemelkedik Keresztury Tibor regénye. Még januárban olvastam, de most, hogy a Libri irodalmi díj jelöltjei közé került a kötet, szeretném ajánlani. Fontosnak éreztem megosztani néhány gondolatot figyelemfelhívásként a blog olvasóival. Kivételes élmény volt olvasni ezt az önéletrajzi visszatekintést. A kisregényt letaglózó őszintesége mellé erős atmoszférateremtés és önirónia jellemzi. A személyessége érezhetően mélyen valós. A bajban, szenvedésben egyedül van az ember saját démonaival, önmaga vívja ezeket a csatákat a végtelen kiszolgáltatottságában.
Alig 200 oldalon egy betegségtörténetet olvashatunk. Keresztury Tibor történetekbe foglalta, afféle visszatekintésnek a testi-lelki megpróbáltatásokat. A koronavírus okozta helyzet apropóján idézi fel egy korábbi betegsége mentén a múltat. Természetesen a gerincsérv fájdalmai visszarepítenek a múltba. Megelevenedik a földi pokol, alkohol, depresszió és lelki nyűgök adják azt, ami maga az élet. Egyre mélyebbre süllyedünk, KT nem kímél. A valóság másik arca ez, amiről nem beszélünk szívesen.
A pszichiátria képei nem csak látványosak, elgondolkodtatóak, de talán a legerősebbek a történetben. Ezek az író története, de az olvasó mégis érintettnek érezheti magát a magyar valósággal találkozva. A hosszabb- rövidebb történetek számtalan groteszk helyzetet mutatnak meg az olvasónak.
Bevallom, talán ami az erénye az is lehet a hátránya, bármennyire szép és megható a leírtakat olvasni. Lehet néhol zavaró, mellbevágó, felkavaró ezeket a látványos képeket olvasni. Különösen akik vizuálisabbak, nekik talán fájóbb, hatásosabb az olvasás tömény fájdalma. A különböző kórtermek, orvosi kezelők hangulata sosem vidám, szinte érezhető a jellemző "kórház-szag" olvasás közben. A diagnózis szerint az írónak már rég nem az élők közt lenne a helye, ám szerencsére az orvosok is tévednek.
"Várni a hajnalra, majd a délutánra; várni, hogy elteljen végre a nap. Várni új hírre, újabb leletekre, várni, hogy valaki valamit majd mondani fog. Várni a csodára, várni biztatásra, hogy mégse úgy lesz, ahogy. Várni akármire."
Ezt a sorozatos nyomorúságot, kiszolgáltatott helyzetet a gyerekkor képei oldják, törik meg. Nem mindennapi, lecsúszott figurákkal, az élet peremére sodródott alakokkal színesítve. Valóban vannak ilyen emberek, ilyen félrecsúszott életek. A reménytelenségben élő emberek világában is felbukkan valami kis remény. A tragédiák sorát mégis némi komikum lengi át. Ahogyan sejthető, minden lelki nyavalya már a gyerekkorban megalapozódott. A születés meghatározó pillanata, az ifjúkor sűrű időszakán át eljutunk a keserű jelenig.
„Tegezőviszonyban vagyok a halállal” nyilatkozta az író.
Itt a jótékony gyógyulások, kezelések eredményeként felvillan a mostani, már kezelhetőbb állapot. Egy bátor férfi önportréját olvashattam a lapokon. A fiktív elemek mellett a személyes részek is meghatóan szépek. Amikor a családról, szülőkről vagy a feleségéről ír. Aki végig támogatta, segítette, biztatta. Jóban-rosszban, az eskühöz híven. Ez is a szerelem egyik oldala. Tetszettek a társadalmi kikacsintások, hiszen maga a társadalom is beteg. Az egész prózát átlengi valami finom irónia. Szerettem 2015-ben a Temetés az Ebihalban-t is olvasni tőle, már ott is felvillant ez a téma, de ez egészen más…Erős írás, maradandó élményt hagy maga után. Különös pokoljárás ez, de érdemes megismerni.
.jpg)
Keresztury Tibor
1962-ben született Debrecenben. 1986-tól húsz évig az Alföld szerkesztője, a Litera alapító főszerkesztője 2002-ben. 2006-tól 2011-ig a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet igazgatója volt. Jelenleg Szentendrén él.
Díjai
Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1989), A Soros Alapítvány ösztöndíja (1992), Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíja (1994), NKA alkotói támogatás (1995, 1998, 2002, 2005), Greve-díj (1996), MAOE Pro Literatura-díj (2000), Déry-díj (2004) Pulitzer-emlékdíj (Alkotóközösség kategóriában a litera.hu-ért – 2005), József Attila-díj (2006), Európai Üstökös-díj (2008), Alföld-díj (2011)
Bevallom, talán ami az erénye az is lehet a hátránya, bármennyire szép és megható a leírtakat olvasni. Lehet néhol zavaró, mellbevágó, felkavaró ezeket a látványos képeket olvasni. Különösen akik vizuálisabbak, nekik talán fájóbb, hatásosabb az olvasás tömény fájdalma. A különböző kórtermek, orvosi kezelők hangulata sosem vidám, szinte érezhető a jellemző "kórház-szag" olvasás közben. A diagnózis szerint az írónak már rég nem az élők közt lenne a helye, ám szerencsére az orvosok is tévednek.
"Várni a hajnalra, majd a délutánra; várni, hogy elteljen végre a nap. Várni új hírre, újabb leletekre, várni, hogy valaki valamit majd mondani fog. Várni a csodára, várni biztatásra, hogy mégse úgy lesz, ahogy. Várni akármire."
Ezt a sorozatos nyomorúságot, kiszolgáltatott helyzetet a gyerekkor képei oldják, törik meg. Nem mindennapi, lecsúszott figurákkal, az élet peremére sodródott alakokkal színesítve. Valóban vannak ilyen emberek, ilyen félrecsúszott életek. A reménytelenségben élő emberek világában is felbukkan valami kis remény. A tragédiák sorát mégis némi komikum lengi át. Ahogyan sejthető, minden lelki nyavalya már a gyerekkorban megalapozódott. A születés meghatározó pillanata, az ifjúkor sűrű időszakán át eljutunk a keserű jelenig.
„Tegezőviszonyban vagyok a halállal” nyilatkozta az író.
Itt a jótékony gyógyulások, kezelések eredményeként felvillan a mostani, már kezelhetőbb állapot. Egy bátor férfi önportréját olvashattam a lapokon. A fiktív elemek mellett a személyes részek is meghatóan szépek. Amikor a családról, szülőkről vagy a feleségéről ír. Aki végig támogatta, segítette, biztatta. Jóban-rosszban, az eskühöz híven. Ez is a szerelem egyik oldala. Tetszettek a társadalmi kikacsintások, hiszen maga a társadalom is beteg. Az egész prózát átlengi valami finom irónia. Szerettem 2015-ben a Temetés az Ebihalban-t is olvasni tőle, már ott is felvillant ez a téma, de ez egészen más…Erős írás, maradandó élményt hagy maga után. Különös pokoljárás ez, de érdemes megismerni.
.jpg)
1962-ben született Debrecenben. 1986-tól húsz évig az Alföld szerkesztője, a Litera alapító főszerkesztője 2002-ben. 2006-tól 2011-ig a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet igazgatója volt. Jelenleg Szentendrén él.
Díjai
Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1989), A Soros Alapítvány ösztöndíja (1992), Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíja (1994), NKA alkotói támogatás (1995, 1998, 2002, 2005), Greve-díj (1996), MAOE Pro Literatura-díj (2000), Déry-díj (2004) Pulitzer-emlékdíj (Alkotóközösség kategóriában a litera.hu-ért – 2005), József Attila-díj (2006), Európai Üstökös-díj (2008), Alföld-díj (2011)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése