Mi van veletek, semmi?

Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? 






       " mert ebben a hirtelenvilágban nem lehet két évnél többre előre tervezni. Nem érdemes."











A 2017-es év egyik legeredetibb, legjobb olvasmánya volt számomra Szeifert Natália Az altató szerekről című regénye. Őszinte örömömre nem csak a személyes top listámon kapott helyet, de bekerült az adott év legjobb 10 regényébe a Merítés zsűrizésén is. Az idei könyvhétre jelent meg új regénye, amit nagy érdeklődéssel vártam.


Amíg az altatós könyvben két nő története állt a középpontban itt most két jó barát, Pók és Grafit közös életének egy szakaszát követhetjük nyomon. Ez az öt évnyi közös lét a semmiben a kétezer-tízes évek elejének képét, hangulatát mutatja be. Tökéletesen ábrázolja a fejetlenséget, a harmincas generáció talajvesztett állapotát. Aki tudott és mert, az már elmenekült innen. Hőseink is ezt a lépést fontolgatják, ebben látnak megoldást. Amikor döbbenten észlelik: ők csak vannak, de nem laknak sehol. A történetbe remekül beépítve több valós elem is felbukkan (a pesti robbantások, West-Balkán tragédia vagy a vörösiszap katasztrófa).

A pesti bérházak, kocsmák világa mellett megelevenedik a két fiú családtörténete, a légüres térbe való, gyökértelen kapaszkodás művészete. Tét a napi, heti túlélés. A távoli és biztonságosabb élet reménye délibáb csupán. A két fiú jelene, élete a mély udvarokba növő ecetfára emlékeztet. A végtelen reménytelenségből azonban eljutunk oda, amikor felcsillan a remény.



Már a kezdés tetszetős volt, hiszen a két srác, szó szerint "összefut", egymásba botlik az utcán. Pók egy verekedésből menekül, míg Grafit éppen a barátnője elől kénytelen, hiszen szakítottak. A lány valóban "kidobta" a srácot és a cuccait. A két harmincas srác azonnal megtalálja a közös hangot, így kerülnek Pók lakásába. A kényszer hozta közös élet egészen gyümölcsözővé válik. Együtt sodródnak az életben a körülöttük kialakult helyzetben. Pók afféle alvilági figura, programozó, a jég hátán is megél tipus, amíg Grafit művészlélek, rajztanár. Nem is kell mondanom, mindkettő valós, élő és eleven karakter, színes egyéniség. Hozzám Grafit állt közelebb gondolkodásában, érzelmeiben, azonban kétségtelenül Pók életmódja, rátermettsége is elismerést érdemel. Szeifert egyik legnagyobb erénye a karaktereiben van.


A további figurák sem hétköznapiak. A valós életben bárki találkozhat velük, nem csak a kocsmákban. A cím is az egyik mellék alak napi beszólásából ered. Leveles Laci ezzel a mondattal nyit be általában a Mexikó nevű műintézménybe: Mi van veletek, semmi? Semmi, hiszen mit lehet erre mondani? Laci életének tragédiáját is megismerjük, ahogyan Éva, a kocsmárosnő élete is felvillan. A tv- hírek, események, a vodka, sör, pizza lételeme a srácoknak is. A napi boldogságuk ebből az örömből táplálkozik. Ez a zárt kisközösség, mint egy család funkcionál, összetartásban, barátságban példamutatóan áll ki tagjaiért. A közös karácsony, egy prágai utazás képeivel is színesül. Ez aztán egy igazi road-movie eleme a regénynek. A szembe vigyorogjuk az életet, azért is boldogok leszünk, ha csak pillanatokra is.


Ötletes, hogy a két fiút és sorsukat váltakozva állítja a történések középpontjába a szerző. A történet akár mindennaposnak is nevezhető életmese, de a remek karakterek és az a közeg ábrázolása amiben mozognak, létezni próbálnak ezek az emberek nagyon egyedi és eredeti. Némi ironizálás, szarkazmus is fellelhető a szövegben.
Hihetetlenül jól adja vissza mindkét fiú érzelmeit, gondolatait a bizonytalan jövő rémképével. Mindketten érzékelik, kicsúszott a talaj alóluk, csak lézengenek, helyben jár az életük, lépni kéne tovább. Kész tanulmányt lehetne írni a háttérben felbukkanó szülőkről. A családi ebéd muszáj-kötelező tortúrája a régi sebek és titkok ott lappanganak a múltból még ma is. Pók megérkezése, ahogyan lélekben visszaváltozik ötéves kölyökké elképesztően erős pillanata a regénynek. Nem menekülhetünk, a múlt ott lapul bennünk.


"Az egyetlen komoly próbálkozása. Mire is. Arra, amit normálisnak gondolt, egy normális kapcsolatra, amiből majd normális élet fejlődik ki valahogy, egy saját normális élet. Nem. Egy közös normális élet. Állítólag a közös a normális."


Nem csak a két fiú élete siklott ki, került kényszerpályára, de ez némi társadalomkritika is egyben.
A mellékvágányról visszatérni a fő vonalra nem könnyű, már-már lehetetlen segítség, kapaszkodók, barátok nélkül. Néha a helyzet úgy kívánja, hogy erősnek és bátornak mutatkozzunk még akkor is, ha nem vagyunk azok. Értelmet találni az ürességben, tartozni valahová, valakihez nem egyszerű. Olvasmányos, jól felépített, valós, életszagú, mai történet ez, lüktető párbeszédekkel. Drukkolok a két srácnak, hiszen amit maguk elé tűztek ott van karnyújtásnyira.

A lezáró dráma nagyot üt. A baráti összefogás ereje elképesztő, mégis nyomasztó. A történet mélysége, az ábrázolt valóság létező és súlyos.



Szeifert Natália 1979-ben született Zircen. Egészségügyi tanulmányok és rövid ápolói munka után a kétezres évek elejétől irodalommal, képzőművészettel, kulturális újságírással foglalkozik. Verset és prózát 2005 óta publikál. Írásai megjelentek többek között a Holmi, Jelenkor, Élet és Irodalom, Mozgó Világ, Kalligram, Palócföld, Forrás folyóiratokban. Két kötete jelent meg (Láz, 2012, Könyvműhely; Az altató szerekről, 2017, Kalligram). 2009-ben elnyerte a Palócföld novellapályázatának különdíját, 2012-ben az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatának különdíját, 2015-ben a Mozgó Világ folyóirat nívódíját vehette át, próza kategóriában. Jelenleg Budapesten él a családjával.



Kalligram, Budapest, 2019
256 oldal · ISBN: 9789634681250