Az a valamikori kisgyerek, még mindig itt van, bennünk él. Néha az összes kétségeivel, vagy magabiztos határozottságával, de itt van...
Egy mondás szerint addig jó, amíg a lelkünk fiatal, megőrizzük játékosságunkat, humorunkat.
Ezek nélkül nem is lehet igazán "túlélni"..
Szerintem is fontos, kell, hogy néha visszanézzünk, erőt merítsünk ezekből a szivacs-plüss szőrmókokból. Néhány régi dalból, egy egy elfelejtett, és felvillanó emlékből....Az én plüsseim már elkeveredtek az életem során, de egy plüss Sullyt örzök, alig tíz évvel ezelőttről ami a lányomé volt.
Nagyon szerencsés Ciccnyog, hogy neki még az apukája plüsse is megvan. Jó, ha van mibe kapaszkodni. Mindenkinek erőt. örömet és mosolyokat!
Íme a vers:
Plüss a lelke...
Apunak volt két "plüsse". Azért írom idézőjelben, mert az az igazi puha
figurák, kicsit tömörebbek, de nem tudom, van-e rá valami kifejezés. A
lényeg, hogy míg Mama Csepelen élt, a sufniban tartotta őket egy
szekrényben, és mikor nyaranta felmentem, mindig megnézhettem őket, néha
a kezembe is vehettem mind a kutyust, mind a macit.
Aztán leköltöztek hozzánk Kaposvárra, most pedig a garázsban pihennek valamelyik ládában. Anyu még mindig nem akarja őket előre hozni. Én viszont nem szeretném, hogy az idő eltüntesse, megrongálja őket. Legalább egy száraz, biztonságos szekrénybe tegyük be őket. Majd. De most:
úgy vélem, az első igazi barátaink a játékok/plüssök, az első ilyen kötődés feléjük alakul ki (és most nem a szülői, családi kapcsolatokról van szó), és vannak, akik életünk végéig elkísérnek minket
hiszen
ki ne teázott, autózott együtt egy macival, mondott mesét egy elefántnak, súgta meg csínytevését mondjuk egy majomnak?
ki ne szorított volna magához legalább egyszer egy nagy nyuszit, hogy ne féljen, mert ahhoz, hogy átmenjen a szülőkhöz, már nagy volt
kinek nem száradt könnye egy kutyuson, mikor igazságtalanság, büntetés, bántás érte és nem volt kit átölelnie?
ki ne vitt volna kabalaként egy kis mókust dolgozathoz?
ki ne cipelte volna magával a kétszer akkora plüsst, hogy megmutassa a mamának?
hogy pótoljunk egy igazi állatot?
hogy tudjunk kivel játszani, ha nincs más?
hogy nekünk is legyen egy rajzfilmsztárunk?
Felnövünk, kinövünk és felejtünk.
félredobott plüss
tanulja meg helyetted:
minden múlandó.
Az ember megőrizheti gyermeki lelkét, de a mai világban nagyon nehéz vigyázni rá. Kell a megerősítés, a bizonyíték, hogy tudjuk, van értelme csinálni, bízni és hinni. Egy gyermeknek még nincsenek kétségei.
Nekünk pedig csak azok vannak.
De nekem pl. itt vannak a plüsseim. Akik nemcsak emlékeket, de erőt és megnyugvást is adnak. Nem engedik elfelejteni, ki vagyok és honnan jöttem. Hogy egyszer én is voltam gyermek. De tényleg. És volt idő, mikor még hittem és nem féltem. Ha eldobnám őket, azzal magamat dobnám el. A múltamat. Az emlékeimet. Az időt, amikor még feltétel nélkül boldog voltam. Az első barátaimat.
Hogy szeretetet táplálok kitömött, varrott tárgyak iránt?
Igen.
Kellenek a kapaszkodók az életben. Minél többféle.
Az ember alapvetően ugyan csak magára számíthat, de miért fosztaná meg magát valamitől, ami kedves és jó számára?
Nevet adok a plüsseimnek.
Beszélek hozzájuk.
Átölelem őket és nekik sírok.
Velük alszok.
Megnyugtatnak.
Nem érzem magam annyira magányosnak.
Hozzám tartoznak.
20 éve, 15 éve, évek, hónapok óta.
Szükségem van rájuk.
Talán nincs.
De nem adom őket.
Nem mondok le róluk.
Mert az enyémek.
És szeretem őket.
Buksi és Mici és Német kutyus, Nyuszi közel 20 éve, Béla és Szimba, Utazó Maci kb. 15 éve hű társaim, de itt van még nekem Mofli koala, Inigo maki (szégyenszemre neki elfelejtettem a nevét T_T, de azt mondta, legyen ez az elveszett második keresztneve :)), Rezső és Dezső, a malacok, Lajos, a patkány. No meg két Lulu kutyus, egy kicsi és egy nagy, akik menn/tek és ugatn/tak is. De ők ketten még nincsenek fent nálam a Nagy Faluban pár társukkal együtt. Még.
gyermeknek maradni: nem csak emlékezni újra, de hinni is mindabban, amiben régen
Aztán leköltöztek hozzánk Kaposvárra, most pedig a garázsban pihennek valamelyik ládában. Anyu még mindig nem akarja őket előre hozni. Én viszont nem szeretném, hogy az idő eltüntesse, megrongálja őket. Legalább egy száraz, biztonságos szekrénybe tegyük be őket. Majd. De most:
úgy vélem, az első igazi barátaink a játékok/plüssök, az első ilyen kötődés feléjük alakul ki (és most nem a szülői, családi kapcsolatokról van szó), és vannak, akik életünk végéig elkísérnek minket
hiszen
ki ne teázott, autózott együtt egy macival, mondott mesét egy elefántnak, súgta meg csínytevését mondjuk egy majomnak?
ki ne szorított volna magához legalább egyszer egy nagy nyuszit, hogy ne féljen, mert ahhoz, hogy átmenjen a szülőkhöz, már nagy volt
kinek nem száradt könnye egy kutyuson, mikor igazságtalanság, büntetés, bántás érte és nem volt kit átölelnie?
ki ne vitt volna kabalaként egy kis mókust dolgozathoz?
ki ne cipelte volna magával a kétszer akkora plüsst, hogy megmutassa a mamának?
hogy pótoljunk egy igazi állatot?
hogy tudjunk kivel játszani, ha nincs más?
hogy nekünk is legyen egy rajzfilmsztárunk?
Felnövünk, kinövünk és felejtünk.
félredobott plüss
tanulja meg helyetted:
minden múlandó.
Az ember megőrizheti gyermeki lelkét, de a mai világban nagyon nehéz vigyázni rá. Kell a megerősítés, a bizonyíték, hogy tudjuk, van értelme csinálni, bízni és hinni. Egy gyermeknek még nincsenek kétségei.
Nekünk pedig csak azok vannak.
De nekem pl. itt vannak a plüsseim. Akik nemcsak emlékeket, de erőt és megnyugvást is adnak. Nem engedik elfelejteni, ki vagyok és honnan jöttem. Hogy egyszer én is voltam gyermek. De tényleg. És volt idő, mikor még hittem és nem féltem. Ha eldobnám őket, azzal magamat dobnám el. A múltamat. Az emlékeimet. Az időt, amikor még feltétel nélkül boldog voltam. Az első barátaimat.
Hogy szeretetet táplálok kitömött, varrott tárgyak iránt?
Igen.
Kellenek a kapaszkodók az életben. Minél többféle.
Az ember alapvetően ugyan csak magára számíthat, de miért fosztaná meg magát valamitől, ami kedves és jó számára?
Nevet adok a plüsseimnek.
Beszélek hozzájuk.
Átölelem őket és nekik sírok.
Velük alszok.
Megnyugtatnak.
Nem érzem magam annyira magányosnak.
Hozzám tartoznak.
20 éve, 15 éve, évek, hónapok óta.
Szükségem van rájuk.
Talán nincs.
De nem adom őket.
Nem mondok le róluk.
Mert az enyémek.
És szeretem őket.
Buksi és Mici és Német kutyus, Nyuszi közel 20 éve, Béla és Szimba, Utazó Maci kb. 15 éve hű társaim, de itt van még nekem Mofli koala, Inigo maki (szégyenszemre neki elfelejtettem a nevét T_T, de azt mondta, legyen ez az elveszett második keresztneve :)), Rezső és Dezső, a malacok, Lajos, a patkány. No meg két Lulu kutyus, egy kicsi és egy nagy, akik menn/tek és ugatn/tak is. De ők ketten még nincsenek fent nálam a Nagy Faluban pár társukkal együtt. Még.
gyermeknek maradni: nem csak emlékezni újra, de hinni is mindabban, amiben régen
Mert fontos. És néhány szőrcsomó igenis segíthet ebben. Komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése