Zöldbableves
Gyors, határozott mozdulatokkal tisztította a répát-gyökeret. Megmosta, hosszába vágta, mint régen a mamától látta. A lábasban már sercegett a kiskanálnyi zsír. Rádobta a zöldbabot dinsztelte egy kicsit.
A Mama mindig mondta: kapkodva nem lehet főzni. Meg kell adni a módját, finomabb lesz, ha türelemmel készül el. Türelem..?
Ebben a felgyorsult, kapkodó világban semmire nincs idő, mindent gyorsan, sietve kell elintézni, át vagy megélni. Mintha nem lenne holnap. Hová tűnt az a régi ráérős nyugalom?
A leves kezdett forrni, beledobta a zöldségeket, kiskanálnyi pirospaprikát is tett hozzá, úgy szerette.
Minden más lett néhány tíz év alatt. Még a régi ízek is eltűntek, hiába a jól bevált családi recept.
Olyan az, de mégis, valami hiányzik belőle, valami elmúlt. Instant boldogság ez.
Tegnap éjjel megint alig aludt. Mostanában egyre rosszabbul alszik, éberebb. Hiába, így negyven után, az idő kezd nyomot hagyni. A Mamára gondolt, aki negyven évesen már unokázhatott. Szegénykém, most némelyik nő még akkor szül... változott a világ, a szokások. Néztek volna nagyot a hetvenes évek elején ha egy nő negyven körül szül! Persze, biztosan volt olyan is, de más okból mint ma.
Mama.... harmincnyolc évesen már özvegyen maradt. Aztán ott volt neki ő, az unoka.
Anya meg "élt" végre, egy elrontott, elkapkodott házasság után képeslapokon szerette őt. A postás volt a napi csoda elhozója, ha érkezett egy újabb "nagyonszeretlekúúúgyhiányzol" képeslap. Évekig ez ment,míg iskolába nem kezdett járni.
Délután majd meglátogatom, hiszen névnapja van, Rozália. Sajnos már rég egyoldalúak a beszélgetéseink. Ő már megpihent egy combnyaktörés után. Hetven sem volt, ennyi jutott neki. Kevés.
A leves gőze zörgette a fedőt, véget vetve az ábrándozásnak. Még egy csipetnyi só, kapor és kész.
A szobában előkereste azt a régi képet a Mamáról. Fehér köpenyben áll az őszi napsütésben egy téglafal előtt. Tiszta arcán szerény mosollyal néz a lencsébe, arcát picit féloldalra fordítva. Jól látszik milyen szép, egyenes tartása volt. Vajon mire gondolhatott, mit érzett? Hogy érezhette magát azon a napon? Ott, az új munkahelye előtt mit várt a jövőtől? Várt még egyáltalán valamit, vagy valakit?
Vajon én mit várhatok még? Épp annyi idősen mit hozhat még az élet? Lesz valaki, aki majd előveszi az én fotómat is és érdekli ki voltam, mire gondoltam?
Régen is sokat volt egyedül, most a válás után ismét a magány maradt. Jól van ez így szokta mondogatni, de tudta a lelke mélyén ez nem igaz. Fáradtan nézett a semmibe a jövőt kutatva. A kapor illata beúszott a szobába.
"Majd az idő az eldönti!" mondogatta a Mama.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése