Idegen tollak 3.

 Idegen tollak 3
    @Ciccnyog versei





Régen volt már és én nagyon kedvelem, szeretem a sorait. A versek hangulata, képei megfogtak most is. Olvassátok szeretettel!
Két újabb gyöngyszem @Ciccnyog molytárstól, a Tetovált mementó egyik szerkesztőjétől.

 
 

Kívánság

s ha őszbe hajlik a szívem,
akkor is fogod még a kezemet?
s ha szemembe költözik az idő,
akkor is mondod még: gyönyörűek?
s ha árnyékom túlnyúlik testemen,
akkor is még átölelsz csendesen?
s ha elfogytak már a szavak,
akkor is megértesz még engem?
s ha múlni készül a lelkem,
akkor is ott leszel majd mellettem?






 A második egy nagyobb lélegzetű, talán a következő antológiába is bekerülhet.

  

Majd nem gondol rá


Majd nem gondol rá.
Kedvenc bögréjét előveszi időnként, talán késztetést érez rá,
hogy kávét főzzön neki. Két cukorral, tej nélkül.
Máskor majd a kedvenc ételét akarja vacsorára elkészíteni.
Nincsen liszt, se tojás. Nem számít. Már.
Majd nem gondol rá.
Kétszer egy héten elsétál a klub előtt, ahol azelőtt kártyázott
és annyit ivott, hogy szinte beesett az ajtón, mikor éjjel hazaért.
Vagy hajnalban. Mennyire szeretné, ha alkoholtól homályos
szemébe nézhetne újra és átölelhetné. Vagy csak kiabálhatna vele.
Ahogy tette mindig. Mégis nevetve. Édes megszokás, elmúltál.
Majd nem gondol rá.
A közös sétákra a parton, a hídon, a városban, a téren.
A várnál. Az volt a kedvenc helyük. Most rideg út, kerülnivaló.
Tűnik a boldogság, mint eső szárad fel a betonon.
Hűvös lett a szív. A múlt immár keserűvé vált.
Majd nem gondol rá.
Arra, hogyan simított végig a hátán. Hogyan csókolt a nyakába.
A végigszeretkezett éjszakákra. A mosolyára. Az álmaikra,
melyek hógömbbe zárt mementóként vacognak tovább az időben.
Kopott remény s tort ülő hiábavalóság. Nincs más.
Majd nem gondol rá.
Időnként előveszi a verseket, amiket egymásnak írtak.
Egy közös mappában tartották őket. Most már csak a nő vigyázza.
Felolvassa majd a tükör előtt, s közben figyeli a saját arcát.
Belül nem érzi, így legalább látja. A hiányt.
Majd nem gondol rá.
Hogyan növekszik a saját árnyéka, míg a férfié egybeolvadt a föld sötétjével.
Három éve. Sírkőn játszik a szél, a holnapnak mégsem jut dallam.
Nem nyúlnak a naplementében egymás mellett, mint két földi szivárvány.
Egy pár cipőé már csak a koppanás.
Majd nem gondol rá.
Hogy a kéz, mely az arcot vigasztalta, mikor az könnyes volt,
többé nem érint, nincs száj, mi csitítana, csókjával borítana.
Csendben telnek a nappalok, üresek az éjszakák.
Emlékké szelídült a valóság.
S lassan kifordul színeiből a világ.
Majd nem gondol rá.
     
                       

Ha további verseket is olvasnál tőle, a blogján megteheted!

 http://ciccnyog.blogspot.hu/



 Gratulálok és köszönöm @Ciccnyog!