Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld
Ez a könyv az idei tavasz egyik kiemelkedő és fontos megjelenése. Különleges helyszíne, a történetben rejlő napjaink valósága némi szerelmes romantikával idézi fel egy politikai döntés hátterét. Ez döbbenetes és elgondolkodtató, hogy megtörténhetett. A számi lány és az eszkimó fiú szerelme a keret a klímaváltozás félelmetes valóságához.
A kutatás Unni-t a Penny-gleccserhez vezeti a Baffin-szigeten, a kanadai sarkvidéken. Évente több jég olvad el, mint amennyi keletkezik, és Unni szeretné megtudni az olvadás gyorsaságát. Jón Kalman Stefánsson remek leírásait idézte meg, ahogyan itt is az ember és természet kapcsolata kerül középpontba.
A hideg táj, a gleccser világa különleges utazásra hívja az olvasót. Egyszerre markáns és érdekes a történet, az egyes emberek sorsát meséli el, annak örömeivel és talán még több bánatával együtt. Kanadában Unni találkozik Jonival, egy inuit férfival, aki egy gleccser közelében él. Egy hóvihar csapdába ejti őket kilenc napra. Ezalatt mély lelki és szerelmi kapcsolat alakul ki Jon és Unni között. Olyan villámcsapás-szerű szerelem ez, mint mikor rögtön érzi az ember, rátalált a másik felére. Az összezártság, és a közös múlt háttere szép pillanatokat ad a regénynek. Mégsem lehet közös jövőjük. Unni később visszatér Baffin-szigetére, Jon pedig eltűnik, de megismerjük életének fájdalmas pontjait.
A harmadik szereplő, aki teret kap, Helen, Jon dán örökbefogadó édesanyja, aki egyszer Kanadában élve örökbe fogadta Jont. Ez döbbenetes, sokkoló valóság, ami igazából embertelenül érthetetlen, még ma is meglepő visszatekinteni erre. Hogy ilyen megtörténhetett, amiről mi itt talán nem is tudunk, nem hallottunk. Az 1970-es években a kanadai északi-sarkvidéki őslakosoktól szüléskor egyszerűen elvették, megfosztották (elrabolták) tőlük a gyerekeiket. Torokszorító érzelmek kavarognak a lapokon.
Ezek a gyerekek örökbefogadásra kerültek, mondván a jobb életkörülmények reményében. Ez mondani sem kell, számtalan problémát okozott, nem csak a szülők, de a gyerekek lelkében is. Helen nyomozni kezdi Jon hátterét, és bizony meglepő részletek derülnek ki az örökbefogadási folyamatról. Az 1960-as és 1970-es évek nem voltak boldog időszakok Grönland őslakosai számára, és az akkor bekövetkezett események egészen a mai napig árnyékot vetnek.
Az északi irodalom nem ereszt, Markkula lenyűgözően ír a sarkvidéki népek életéről, mentalitásáról, és a mindenkit érintő éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalmairól. Az éghajlatváltozás a szépirodalomban is egyre fontosabb téma. A gleccser olvad, és a természet, az emberi élet nagy része pusztul. Mi következik mindebből? Az, hogy nem vesszük komolyan a meglévő problémát, miközben mindent tönkreteszünk magunk körül.
Ugyanakkor szó esik az őslakosok múltbeli és pillanatnyi helyzetéről. Jon örökbefogadása az asszimilációs folyamat része. Kirekesztettség, magány, ahol a jövőt a származás dönti el. A múlt sebei a jelenben fájnak igazán. Unni ezt Finnországhoz köti, mivel Finnország is gyakorolta az őslakosok erőszakos asszimilációját a többségi lakosságba. A számik helyzetéről már több könyvet olvastam, elképesztő, ahogyan bánnak velük. Markkula természetesen kívülállóként közelíti meg a témát, de hozzáértéssel, tisztelettel és alázattal írta meg többrétegű regényét.
"Gyerekként néha bálnának képzeltem magam. Mert a nyár elején mindig délről északra költöztem, nyár végén pedig északról vissza délre, pont, mint a bálnák. Csak felnőttként jöttem rá, hogy van némi különbség. A bálnák mindig a megfelelő helyen vannak.”
A soha fel nem engedő föld gyönyörű nyelvezetével Patat Bence fordításában egyszerre megrázó és gyönyörű élményolvasás. Markkula az északi természet kutatója, szakértelme nyilvánvaló. A természet ereje meghatározó és fontos háttér, amely rávilágít a karakterek kapcsolataira és sorsára. A gyermekkor és a felnőttkor végső soron a távolság és az idő illúzióiról szól. Az északi természet hangulatos, látványos képeivel elevenedik meg előttünk, amit különösen jó olvasni. A poltikai háttérrel a gyökértelenséget és sok súlyos témát ábrázol. Az etnikai kisebbségekkel való bánásmód elgondokodtató és komoly kérdéseket vet fel.
A harmadik szereplő, aki teret kap, Helen, Jon dán örökbefogadó édesanyja, aki egyszer Kanadában élve örökbe fogadta Jont. Ez döbbenetes, sokkoló valóság, ami igazából embertelenül érthetetlen, még ma is meglepő visszatekinteni erre. Hogy ilyen megtörténhetett, amiről mi itt talán nem is tudunk, nem hallottunk. Az 1970-es években a kanadai északi-sarkvidéki őslakosoktól szüléskor egyszerűen elvették, megfosztották (elrabolták) tőlük a gyerekeiket. Torokszorító érzelmek kavarognak a lapokon.
Ezek a gyerekek örökbefogadásra kerültek, mondván a jobb életkörülmények reményében. Ez mondani sem kell, számtalan problémát okozott, nem csak a szülők, de a gyerekek lelkében is. Helen nyomozni kezdi Jon hátterét, és bizony meglepő részletek derülnek ki az örökbefogadási folyamatról. Az 1960-as és 1970-es évek nem voltak boldog időszakok Grönland őslakosai számára, és az akkor bekövetkezett események egészen a mai napig árnyékot vetnek.
Az északi irodalom nem ereszt, Markkula lenyűgözően ír a sarkvidéki népek életéről, mentalitásáról, és a mindenkit érintő éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalmairól. Az éghajlatváltozás a szépirodalomban is egyre fontosabb téma. A gleccser olvad, és a természet, az emberi élet nagy része pusztul. Mi következik mindebből? Az, hogy nem vesszük komolyan a meglévő problémát, miközben mindent tönkreteszünk magunk körül.
Ugyanakkor szó esik az őslakosok múltbeli és pillanatnyi helyzetéről. Jon örökbefogadása az asszimilációs folyamat része. Kirekesztettség, magány, ahol a jövőt a származás dönti el. A múlt sebei a jelenben fájnak igazán. Unni ezt Finnországhoz köti, mivel Finnország is gyakorolta az őslakosok erőszakos asszimilációját a többségi lakosságba. A számik helyzetéről már több könyvet olvastam, elképesztő, ahogyan bánnak velük. Markkula természetesen kívülállóként közelíti meg a témát, de hozzáértéssel, tisztelettel és alázattal írta meg többrétegű regényét.
"Gyerekként néha bálnának képzeltem magam. Mert a nyár elején mindig délről északra költöztem, nyár végén pedig északról vissza délre, pont, mint a bálnák. Csak felnőttként jöttem rá, hogy van némi különbség. A bálnák mindig a megfelelő helyen vannak.”
A soha fel nem engedő föld gyönyörű nyelvezetével Patat Bence fordításában egyszerre megrázó és gyönyörű élményolvasás. Markkula az északi természet kutatója, szakértelme nyilvánvaló. A természet ereje meghatározó és fontos háttér, amely rávilágít a karakterek kapcsolataira és sorsára. A gyermekkor és a felnőttkor végső soron a távolság és az idő illúzióiról szól. Az északi természet hangulatos, látványos képeivel elevenedik meg előttünk, amit különösen jó olvasni. A poltikai háttérrel a gyökértelenséget és sok súlyos témát ábrázol. Az etnikai kisebbségekkel való bánásmód elgondokodtató és komoly kérdéseket vet fel.
Már a borító szemet gyönyörködtető, figyelmet kelt. Az igazán kivételes természetleírások, a természettel való kapcsolat meghatározó az embernek, ahogyan a ránk váró klímaváltozás várható hatásai is fontosak. Abszolút olvasmányos, kihagyhatatlan mű.
Kedvezménnyel ITT rendelhető!
Inkeri Markkula finn író és biológus. Legfőbb kutatási területe az északi természet és az éghajlatváltozás. Számos alkalommal járt az Északi-sarkvidéken, de élt Lappföldön, Izlandon és a Spitzbergákon is. Első regénye 2016-ban jelent meg Kaksi ihmistä minuutissa (Percenként két ember) címmel, amelyet az év legjobb debütregényeként jelöltek a rangos Helsingin Sanomat irodalmi díjra.
Európa, Budapest, 2025
320 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635049400 · Fordította: Patat Bence
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése