Bloginterjú Benkő Lászlóval

Bloginterjú Benkő Lászlóval


                                         

Benkő László nevét és könyveit sokan ismerik, szeretik. A történelmi regények szerzői között napjaink egyik meghatározója, legjobbja. Zrínyiek, Kinizsi, Kun László, Balassi Bálint élete, Szent László és a Honfoglalás-trilógia, legutóbb pedig Hunyadi Mátyás életét, sorsát mutatta be olvasóinak. Szeretem, ahogy a történelemhez nyúl. Nem csak a királyok, uralkodó családok életén keresztül, de a kisemberek sorsát is bemutatva olvasva tanít és szórakoztat. Az alapos és kerek történetvezetése, humora, nyelvezetében is korhű, tényekre alapozott háttér előtt zajló cselekmény izgalmait élmény olvasni. Benkő László írói tehetsége nem mindennapi. Ha elfogult lennék, vállalom: A kedvenc íróim között van. Vele beszélgettem, olvassátok szeretettel!

1: Legújabb sorozatod Corvin János életét mutatja be. Róla viszonylag keveset tudunk, az iskolai tananyag is szinte csak említi. Miért is fontos a ma emberének a Hunyadiak mellett Mátyás király egyetlen -még ha törvénytelen- fiáról is tudni, megismerni sorsát?


            

Corvin Jánosról, ha jól emlékszem, amit az általános és középiskolában tanultunk, az kb. a nullával volt egyenlő. Szerintem meg sem említették. Mentségemre szolgáljon, hogy 51 éve érettségiztem… Más idők jártak, más ismereteket tartottak a suliban fontosnak. Ha valaki nem történelmi szakirányban tanult tovább, legfeljebb autodidakta módon bővíthette ismereteit Mátyás koráról, vagy a fiáról.
Az idők ugyan változtak, de néhány kivételtől eltekintve Corvin herceggel az emlékezet eztán is méltatlanul mostohán bánt, ahhoz képest, amennyit érdemelt volna. Még a tudományos értékű anyagokban is többnyire lekicsinylően írtak róla. Ha kellő figyelemmel tanulmányozzuk a róla szóló írásokat, rájövünk, hogy Mátyás fia sokkal több volt az azokban foglaltaknál. Nem azt állítom, hogy a nagy király fiáról mindenkinek fontos tudni. De azt igen, hogy a történelmi események közötti összefüggéseket illendő látni, és ebben Corvin János mindenképpen jelentős szereplő. Ha kritikus szemmel vizsgáljuk azt, ami vele Mátyás halála után történt, láthatjuk azt a jelentős ívet, amit rövid életének pályája leírt.

Nem sok új van a nap alatt, mondják… Ahogy Bécsben Mátyás lecsukta a szemét, azonnal hozzáfogtak, hogy a fiát – akit ekkor már trónörökösként kezelt, bár ezt nem fogadtatta még el az országgyűléssel – ellehetetlenítsék. Sokan szemet vetettek arra a hatalmas vagyonra, amelynek révén őt az apja az ország leggazdagabb földesurává tette, s azt gondolták, hogy egy tizenhét éves fiúval könnyű lesz elbánni. Természetesen az ország érdekeire hivatkoztak, ahogy az történelmünkben számtalan esetben megtörtént. Javainak megszerzéséért, egymást is túllicitálva egyként álltak csatasorba olyan világi és egyházi személyiségek, akik sokszor aljas módszerekben sem válogattak, s akikből éppen Mátyás király kreált birtokosokat, magas egyházi méltóságokat. Corvin esete mementó is lehet abban a tekintetben, hogy lássuk, a hataloméhség mi mindenre képes, és nem mindig a leginkább alkalmasak fognak magas méltóságba kerülni. Corvin történetét Mátyás korszakának tanulmányozása mellett, a kül- és belpolitikai, illetve katonapolitikai összefüggések jobb megértése céljából, ezeket együtt vizsgálva érdemes áttekinteni.

2: A tavalyi év sikere volt a Mátyás életét feldolgozó sorozatod. Ez adta a folytatás lehetőségét, tovább vinni a szálakat? Te hogy látod, mennyire volt Corvin János karizmatikus ember, tudott volna jó király lenni, ha a sorstól kap lehetőséget? Trilógiát tervezel?

      

A Mátyás élettörténetét szokásos módon feldolgozó tetralógia valóban jelentős olvasói sikert aratott, amit az is mutat, hogy kezdődik az első kötet újranyomása. Más munkára készültem, aztán leginkább kiadói nyomásra fogtam bele a Mátyás-sorozat „kvázi” folytatásába. Miután a rendelkezésre álló információkat, tudományos jellegű anyagokat és egyéb feljegyzéseimet rendszereztem, be kellett látnom, hogy egyetlen kötetben csak roppantul felszínesen, sok fontos esemény kihagyása mellett lenne megírható Corvin története. Ezért a trilógia mellett döntöttem, hogy lehetőség nyíljon a korabeli társadalmi és politikai összefüggések minél szélesebb feltárására, a miértek megválaszolására is. Corvin személyének és cselekedeteinek teljes bemutatásához egyensúlyba kellett hozni a vele kapcsolatos belpolitikai kezdeményezéseket, a palotai és egyházi intrikát a török kérdéssel, a Frangepánok és a szlavóniai, illetve dalmát nemesség érdekeivel, a külpolitikai eseményekkel, a velencei és a római szálakkal, amelyek egészen a pápákig vezettek.

Nem lehetett félretolni azokat az eseményeket sem, amelyek lehetővé tették, hogy Corvin a harctereken is megmutassa magát, és még az ellenség részéről is elismert hadvezérré váljon. Utóbbiakat rendszerint egyfajta különös intrikus mázzal vonták be a vele kapcsolatos korabeli értékelések, kicsinyítve érdemeit. Corvin Jánost többnyire gyenge akaratúnak jellemezték, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a történettudományra hagyott írásos anyagokat abban az időben zömmel kik készítették. Nem a klérussal volt baja, hiszen mélyen vallásos ember volt, ám annál több gondja akadt Bakócz Tamással, a királyt is irányító érsekkel valamint Bakócz kiszolgálóival. Vagyoni szempontból az érsek, néhány püspök és főnemes voltak a legnagyobb haszonélvezői a Corvin kifosztását célzó törekvéseknek, és elsősorban jogi eszközökre támaszkodva módszeresen hordták szét, darabolták fel Mátyástól kapott javait. Nem tudjuk, mennyire lehetett karizmatikus személyiség, de nyilvánvaló, hogy a rá bízott szlavón bánságot a török invázióval szemben kitartóan és sikerrel védelmezte.
Feltehetően érzékeny lelkülettel bírt, annál is inkább, mivel humanista nevelésben részesítették, és műveltsége átlagon felüli lehetett. De tudott határozott nemet vagy igent mondani, és erőre kapva nem engedte, hogy érdekeibe egy határon túl bárki – ide értve Ulászló királyt is! – beleszóljon. Valószínűsíthető, hogy egy megfelelő királyi tanács támogatását élvezve lényegesen jobb uralkodója lett volna Magyarországnak, mint „Dobzse” László. Diplomáciai érzéke hamar magas szintre ért, és ezt bizonyítja, hogy Velence – a városállam adriai érdekeire figyelemmel – rendszeresen vele, Szlavónia bánjával, és nem Ulászlóval tárgyalt. A törökellenes harcok tekintetében egyértelműen tovább akart haladni a Mátyás által kijelölt úton, és biztosan jobb szövetségi politikát folytatott volna Ulászlónál.


3: A 2020-as év elég rémes volt a pandémia miatt. Neked hogy telt, hogyan élted meg a könyvbemutatók, dedikálások elmaradását, mivel telt az időd?

           

Való igaz, a pandémia alaposan betette a kaput, sokféle tekintetben. Elmaradtak a találkozók, a Könyvhét és az őszi Könyvtári napok, meg mellettük még sok minden. Roppantul hiányoztak az olvasókkal való személyes találkozások, beszélgetések. Ugyanakkor be kell valljam, hogy a bezártság jót tett a folyamatos munkának. Van, amikor az író szükségét érzi annak, hogy kizökkenjen a mindennapjaiból, kilépjen a kéziratból, lassítson kicsit a mókuskeréken. Ez nyilván azokra a kollégákra
érvényes, akik, mint én, „nyugdíjasként főállásban” dolgoznak a könyveken. De egy ház körül mindig van elég munka, és akad a családban sok olyan tenni és intézni való, ami kikapcsolja a kézirattal összefüggő gondolatokat. Éppen ezért talán könnyebben éltem meg a bezártságot, és nem zavart, ha nem mehettem naponta emberek közé.

Az utazás viszont hiányzott. Hogy a példánál maradjunk, Corvin történetének esetében szerettem volna lejutni a boszniai Jajcába és Bihácsot sem hagytam volna ki. Jó lett volna ismételt látogatást tenni a horvátországi Kaproncába és Modrusba, de

Lepoglavát sem hagytam volna ki, mint ahogy Knin várát sem. Bárhol jártam eddig – pl. a Zrínyi-kötetek írását megelőzően – mindenütt segítőkészség fogadott a múzeumokban, várakban, a történelmileg értékes és fontos helyszíneken. Már várom, hogy hosszú utakra is kimozdulhassak, mert a helyszínbejárás, az évszázadok során megőrzött relikviák megtekintése nélkülözhetetlen. Nem felejtem, milyen élmény volt Kraljevicában azokon a lépcsőkön járni, amelyeken egykor Zrínyi Ilona lépdelt.


                

4: Idei terveidről mesélnél? Mi várható még az ősz-tél folyamán, ha publikus?

Ha azt kérdik, hogy mi várható legközelebb, arról csak akkor beszélek, ha a megjelenés már egészen biztos. És mivel a következő könyvek megjelenése már biztosnak tekinthető, elárulom, hogy idén ősszel a Corvin-sorozat második, karácsony előtt a harmadik kötete kerül a boltokba. Ezen kívül kiadásra kerül egy sok-sok éve elkészült, kétkötetes regény Kleopátra életéről.
A többi a jövő zenéje. Amikor Kóbor János az Omegából hetven éves lett és megkérdezték tőle, milyen programokat terveznek jövőre, azt felelte, hogy az ő korában biztosra már semmit nem ígérhet. Nos hát, jövőre én is hetven leszek… Persze ettől függetlenül van tervem bőven.
Egyik az Árpád-ház történetének további folytatása. De más is jár a fejemben, más stílus, más műfaj. A Kedves Olvasó talán tudja, hogy megjelentek kisebb lélegzetvételű regényeim, amelyek kivétel nélkül bonyolult női sorsokat dolgoztak fel. A történelem és ez utóbbiak ötvözése izgalmas feladatnak ígérkezik.


5: A Szeretjük a történelmi regényeket csoportban merült fel, hogy a Te könyveid nem kaphatóak e-könyv formátumban. Ebben várható esetleg változás?

Valóban sokan kérdezik, miért nem kaphatók a könyveim e-book-ban. Nos, erről azt tudom mondani, hogy megbeszéléseket folytatunk ez ügyben a kiadóval. Talán az év végére pozitív változásról számolhatok be.




6: Mennyire volt nehéz vagy könnyű Corvin János estében az anyaggyűjtés? Ez a megjelent könyveid számát tekintve hányadik a sorban?

Az anyaggyűjtés Corvin János esetében nagyrészt már a Mátyás-sorozat előkészítése időszakában lezajlott, de ezt ki kellett egészítenem. A fellelhető tudományos értekezések és hadtörténeti munkák mellett rendezni kellett az információkat, mivel számos esetben előfordult, hogy a kutatói vélemények nem egyeztek. Hadd említsem meg a tények és a fikciók együttes alkalmazásának kérdését a történelmi regényeim esetében!
Abból indulok ki, hogy történelmi regény alapvető célja legyen egy múltbéli esemény minél élvezetesebb, de lehetőség szerint hitelt érdemlő megjelenítése. A regény nem tudományos mű, és elsősorban szórakoztassa az olvasót, aki egy munkával eltöltött nap után nem feltétlenül kíván tudományos szöveget olvasni. Azonban az író képes a zömében száraz tartalmat „konyhakész” és könnyen fogyasztható állapotba hozni.

      

Álláspontom szerint egy történelmi regényben a tudomány által feltárt, hitelesnek elfogadható, több oldalról is igazolt információk nem mellőzhetőek, csak el kell találni a helyes arányt. Az írónak kell eldöntenie, hogy ezekből mennyit lát jónak a sztoriban, vagy mi az, amit kihagy. Más felfogás szerint a történelmi regény inkább csak orientáljon a történelem behatóbb tanulmányozására, és ez is igaz.

Talán pedagógusi vénám a bűnös abban, hogy ennél általában kicsit tovább megyek, és annyi információt szerepeltetek, amennyi még nem teszi nehézkessé az olvasást és a történetben való elmélyülést.

Amennyiben konkrét történelmi személyről vagy eseményről készül regény, abban jelenjenek meg a mindent megalapozó, igazolt információk, amellett, hogy a fikciónak is teret kell hagyni. Minél kevesebb a fellelhető konkrét anyag egy korról vagy személyről, annál nagyobb szerep juthat a fikciónak. Ezek lehetnek jobbára elképzelt, de a sztoriba szervesen illeszthető személyek vagy párbeszédek. A lényeg, hogy a művek alap mondanivalóját, az ismert eseményeket erősítsék. Nagy a felelősségük az íróknak a történelmi regényekben, mert ez egy olyan műfaj, ami alkalmas a múlttal kapcsolatos látásmód megváltoztatására, és tartalmuk sok esetben párhuzamot sugallhata jelenkor eseményeivel. A most polcokra került Mátyás fia, Corvin János c. kötet az ötvennyolcadik megjelent kötetem.

7: Azt mondják a történelem is ismétli önmagát. Te hogyan látod a régi korok hatását, viszonyait, mennyire ismétlődnek, hatnak a jelenünkre?

Így van, a történelem ismétli önmagát. Íróként azt mondanám, hogy a történelem azért ismételheti magát, mert az emberi elme nem minden esetben képes eleget tenni a korszak támasztotta kihívásoknak. Ezt úgy szokás mondani, hogy „keveset tanulunk az elődök hibáiból”.

Szerintem minden író egy kicsit társadalomkritikus is. Elkerülhetetlen, hiszen a karaktereket az adott társadalomból szedi, még akkor is, ha esetleg öt-hat létező személy tulajdonságait gyúrja egy szereplőbe. Óhatatlanul észrevesz bizonyos anomáliákat, amiket átforgat magában, és próbálja őket a helyükre tenni. Kérdés, mennyiben szeretné társadalmi jellegű megállapításait az írásaiban szerepeltetni. Sok minden azóta sem változott számottevő mértékben, főként azok, amelyeknek mozgatói a mindenkori anyagi vagy egzisztenciális érdek, illetve az emberi gyarlóság, az elvtelenség vagy egymás elárulása.

Az erkölcsi tartalmakra vagyok leginkább érzékeny. Különösen azokra, amelyeket ezelőtt ötszáz évvel is elítélendőnek vagy követendőnek tartottak, és most is annak kellene lenniük. A régi korokban is jelen volt az intrika, az ármánykodás, használták is széles körben, és kár, hogy ezek bizony nagy túlélőknek bizonyultak. Nagy gondnak tartom, hogy a társadalmi tekintélyt sok esetben még ma is kikövetelik, és nem kiérdemlik. Ez sem sokat változott.

A régi korok akkor hatnak igazán a jelenünkre, ha a korabeli eseményeket – gyakorta felnagyítva – példaként állítják elénk, és ebben az írók, filozófusok, történészek, gondolkodók felelőssége felmérhetetlen. De az ő ebbéli tevékenységük csak akkor ér valamit, ha arra megfelelő fogadókészség tapasztalható. Egy pozitív történelmi alak minél teljesebb bemutatása néha többet ér kötetnyi tudományos esszénél, ha a szerző valóban olyan személyt választ, aki ténylegesen érdemes rá, hogy példaképül állítsák a mai kor embere elé. A történelmi regényeknek – de a más műfajban készülteknek is – ez fontos feladatuk.

                                

8: Említetted, hogy ez az 58. megjelent könyved, ehhez gratulálok! Hogy bírod ezt a tempót, hogyan képzeljük el a nyugdíjas író munkanapját? Van napi penzum?

Egy nyugdíjas író sem volt mindig „nyugger”, én sem nyugdíjas pótcselekvésként kezdtem el könyveket írni. Egy ilyen kis létszámú olvasóközönség esetében, mint a magyar, az írói tevékenység mellett bizony legtöbbünknek „tisztességes foglalkozást is űzni kell”.

Az író-olvasó találkozókon rendszeres kérdésként merül fel, hogy mióta írok. Általában meglepődnek, amikor több évtizedet említek. A publikációban sokáig különféle tényezők hátráltattak, így az első könyvem csak a 2000-es évek elején jelent meg. Viszont elég sok készült már el addig kéziratban.

Nyugdíjasként azt a módszert választottam, hogy ugyanúgy kidolgozom a napot, mint aktív koromban, csak ehhez nem kell hazulról elmennem. Természetesen ebbe ugyanúgy beletartoznak a hétvégék, ünnepnapok is. Van ennek sok előnye is, tehát igazán nem panaszkodhatom. A nyugodt körülmények biztosítottak a munkához. A tempót elég erősre állítottam, de egyelőre bírom, és mindenképpen tartani akarom a szintet.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ezt a magányos munkát (mert az ám, nem is lehetne más!) általában kora reggel kezdem, és – ha egyéb teendő nem vár – délig ki sem szállok a laptopból vagy a jegyzetek közül. Aztán ebéd után folytatom estig, majd még egy kicsit ráteszek, úgy este kilencig, tízig. Ha írással, utánolvasással, anyaggyűjtéssel telik a teljes nap, általában 9-12 órát fordítok a munkára. Ez magába foglalja a „leírást”, aztán ezt követi a „megírás”, ami már magasabb színvonal, majd az első átolvasás és korrekció következik. A kéziratot többször is ellenőrizni kell.  

      

Néhányan nehezményezik, hogy sosem írok a munka folyamatáról. Nem osztom meg a neten, hogy éppen hol tartok az aktuális kötettel. Ritkán beszélek arról, amin éppen dolgozom, és a kész „nyersanyagot” sem futtatom körbe ismerőseim között véleményezésre, ahogy nem rendezek közvélemény kutatást sem, hogy miről kellene írni. 

Úgy vélem ugyanis, hogy egy könyv addig, míg kézzel nem tapintható, voltaképpen nem létezik. Ezért feleslegesnek tartom, hogy a készítés folyamatának részleteit megosszam. Tudom, hogy ez minden modern marketing elvnek ellentmond, de ért már kellemetlen meglepetés, hogy beharangoztam a kötetet, aztán nem jelent meg, vagy csak jóval később. Azóta nem iszom előre a medve bőrére…

A másik indok kicsit bonyolultabb. Számomra az írás folyamata messzemenőkig magánügy, ezért minden egyes részletét diszkréten kezelem. Tévedés ne essék, nem attól tartok, hogy valakit „témalopáson érnék tetten…” Hiszen számos esetben kijelentettem, és azt ma is csak megerősíteni tudom: annyi téma van a magyar és a világtörténelemben, hogy abból akár száz éven át is bőven válogathat akár tízezer belföldi író is. Ha egy témát pedig többen is feldolgoznak, attól csak színesebb a kínálati paletta. Úgy is mondhatnám, hogy az írói munka az én jó értelemben felfogott játékom, szórakozásom. Akkor érzem jól magam igazán, miközben a kézirat készül, alakul, formálódnak a karakterek. És közben nagyon sok dolog változik. Nem tudok előre elkészített terv szerint dolgozni, mert számomra rabszolgamunkának tűnne és elveszítené a varázsát. Ha befejeztem egy könyvet, máris egy következő téma jár a fejemben. Bizonyára ismerős a mondás, hogy „mindenhol jó, de legjobb út közben…”

Nem osztom meg az írás során felmerülő gondokat, sem az újabbnál újabb gondolatokat, amelyek ugyanúgy átmennek az érlelődési folyamaton, akár egy hasznos ötlet. De mindig figyelmeztetnek arra, hogy milyen műfajban is dolgozom, és tartsam magam annak íratlan, vagy legalábbis elvárt szabályaihoz.

9: Van előolvasód? Kinek kéred a véleményét a kézirat leadása előtt, egyáltalán megmutatod valakinek? Hogy viszonyulsz az olvasói visszajelzésekhez a kritikához?

„Előolvasó” jó ideje a munkában nem segít, de feleségem személyében saját házi kritikusom van. Nagyban segít abban, hogy a kiadónak a kézirat minél komplettebb formában és a lehető legkevesebb hibával, a megállapodás szerinti időpontban kerüljön leadásra. 

       

Kritika? Természetesen találkozom vele, mint mindenki, aki valamit publikál. Azt hiszem, bölcsen kell felfogni, és sosem szabad legyinteni rá. Egyrészt azért, mert a kritikát megfogalmazónak igaza is lehet. Ezt illendő elismerni. A pozitív kritika persze inspiráló, előbbre lendíti a munkát, mindenféle tekintetben.

A kritika segít abban, hogy az író ne teljen el önmagával. Hogy ne szerelmesedjen bele a saját mondataiba, sztorijaiba. Hogy észrevegye a hibáit, és sértődés helyett próbálja meg hasznosítani az elhangzott kritikát a következő munkáiban, vegye komolyan azokat, előjelek nélkül.  

     Egy nagyrabecsült kollégától azt hallottam, hogy ehhez a felfogáshoz – években vagy lélekben –, némiképp meg kell öregedni. Ezért minden véleményt megköszönök – nem keveset személyes hangú, privát levélben is –, és szerencsémnek tartom, hogy eddig nem találkoztam „minősíthetetlen hangvételű” kritikákkal. Ennek okát abban látom, hogy könyvekről csak olvasást szerető emberek fogalmaznak meg véleményt, tőlük pedig távol álljon az alpári stílus. Ugyanazt a könyvet van, aki „letehetetlennek” tartja, más viszont azt mondja, hogy számára kifejezetten unalmas, esetleg némely szereplő karaktere idegesítő. Ismét mások a kötetet az egekig magasztalják, míg akad, aki hiányolja belőle az akciót, a történelmi regényekből jelesül a kemény csatajeleneteket.
Úgy vagyunk ezzel is, mint a filmekkel. Valakinek tetszik egy történet, mások ugyanannál elkapcsolnak. Egyikünknek az akciófilmek jönnek be, másikunknak a vígjátékok, vagy éppen a szelídebb hangvételű, romantikus történetek. Az emberi humorérzék is ilyen –, mindenkinél más.

   
 A sok Kedves Olvasónak pedig hálás vagyok azért a bizalomért, amivel könyveimet keresik, fellapozzák és olvassák. Mindenkinek csakis jó és tartalmas, kikapcsolódást, kellemes hangulatot és maradandó élményeket biztosító olvasnivalókat kívánok!

Nagyrabecsüléssel és barátsággal: Benkő László 

További sikereket kívánok, köszönöm a beszélgetést!