2017. augusztus 14., hétfő

Az orenda

Joseph Boyden: Az orenda 





                                                                           








"Az ember legyen boldog élete utolsó napján."



Joseph Boyden a 17. századi Észak-Amerika vadonjába viszi el olvasóit. Elképesztően erős, impulzív történet, aminek három főhőse van: Christophe, a Franciaországból ideérkező fiatal és naiv jezsuita szerzetes, akinek feladata a vadak megtérítése lenne. A nagy huron harcos Madár, aki elrabol és sajátjaként nevel fel egy irokéz indiánlányt, Hóesést.

A törzsek közti belviszály mellett az európaiak megjelenése fokozza a feszültséget. A fegyverek megjelenése drámai brutalitást ad az amúgy is sötét eseményeknek. Véres leszámolások, kegyetlen kínzások adják Boyden mesteri regényének eseményeit. Az olvasó teljes körű képet kap, ami ezt a történetet csak pusztítóbbá teszi. Igazi epikus regény, hihetetlen alapos és színes karakterekkel benépesített történet. Joseph Boyden a vér és a remény, gyanakvás és bizalom, gyűlölet és szeretet történetét meséli el három részre bontva.


Boyden mély megértése és együttérzése érezhető minden karaktere felé. Belelátunk érzéseikbe, gondolatikba, vívódásaikba. Emberi oldalról közelít minden tettükhöz, legyen az bármennyire brutális. A vallás és a hagyományok ütközése, a vadak szokásai megdöbbentő helyzeteket eredményeznek. Christophe frusztráló karakter, és megtestesíti a kívülálló személy tipikus tudatlanságát. Mindhárom hősnek a saját történetét megismerhetjük: Madár az elveszett szerelméhez, Hóesés az elhunyt hozzátartozóihoz, kiirtott családjához való emlékeit, és Christophe a hitéhez és az Úrhoz való viszonyát remekül ábrázolja. A hatalmi politika szorításában a hit emberének csak a vívódás marad, a nagy dilemma minden korban megjelenik. Valóban ez a helyes út? Tényleg ezt akarja a Mindenható?

A járvány, az aszály, a nyugati fegyverek megjelenése és a katolikus missziók fenyegető, erőszakos "mindenáron megtéríteni" szándéka erős kölcsönhatásba lépnek. Halálsikolyok, kegyetlen valósága
a túlélésért. Hiszen a valóságról olvasunk, és a valóságot éljük át a kanadai vadon mélyén. Az Orenda" a legszebb mesemondás, amit az utóbbi időben olvastam. Ez a művészet a közönség elbeszélésében időtlen irodalmi remekké teszi, az utolsó lapokig leköti az olvasót. Teszi mind ezt
a legegyszerűbb módon a tények megvilágításával, a kitalált beszámolók izgalmával, miközben az alapvető üzenethez igazodik. A történetmesélésen belüli történetmesélés, és egy jól ábrázolt, véres korszak történeti elbeszélése adja a cselekményt.


Joseph Boyden prózája súlyos, helyenként már-már költői. Párbeszédeiben érdekesen keveredik a sorsszerűség a kötelességtudással, és a szív szava a racionalitással. A fő- és mellékszereplők sorsának ábrázolása az, ami egyértelmű erényként említenék. Nem csupán a főhőseink sorsa fonódik szorosan össze, a mellékszereplők is jelentősek és fontosak, élményt ad az egész regényhez. Miért számít, hogy ki miben hisz? Miért akarják a saját hitüket egymásra erőltetni? Persze itt más szempontok is szerepet játszanak.
A vadak hitvilága és hagyományaik, szokásaik pedig különösen érdekes színfoltja a történetnek. A könyv a legtöbb felmerülő kérdésre nem ad választ, de mindenképpen meghökkenti és  elgondolkodtatja az olvasót képeivel. Filmen is megállná a helyét ez a történet. Nem is véletlen, hogy 2014-ben a Canada Reads az Év könyvének választotta Az orendát.





A regény fülszövege:

A ​fiatal Christophe jezsuita szerzetes, Franciaországból érkezik az Újvilágba, hogy megtérítse a „vadakat”. Arra azonban nem számít, hogy a huronok és az irokézek nemzedékek óta tartó küzdelmének kellős közepébe csöppen. A sorozatosan véres összecsapásokkal tarkított ellentét még jobban elmérgesedik, amikor a nagy huron harcos, Madár egy rajtaütést követően magával hurcol egy irokéz kislányt, Hóesést, hogy örökbe fogadja és a sajátjaként nevelje fel. A korábban baltákkal és késekkel vívott háborúban megjelennek az európaiaktól kapott lőfegyverek is, ezért egyre inkább úgy tűnik, hogy az évszázadokon át meglévő kényes egyensúly felborul, és a harc addig nem ér véget, amíg az egyik nép teljesen el nem pusztítja a másikat. Christophe, Madár és Hóesés sorsa végzetesen összefonódik ebben a több mint egy évtizedet felölelő regényben, és sem ők, sem az olvasók nem sejthetik előre, mit tartogat számukra a sors…



Joseph Boyden (1966) a kortárs kanadai irodalom kiemelkedő alakja.

Első könyve, a Három nap az út, amely a realitás és misztikum határmezsgyéjén egyensúlyoz, 2006-ban elnyerte Kanada egyik legrangosabb irodalmi díját. Az ír és skót felmenőkkel rendelkező Boyden az Ontario-i Willowdale-ben nőtt fel, egy tizenegy gyermekes család harmadik gyerekeként. Szigorú ír katolikus családban és jezsuita iskolában nevelkedett.




Jaffa, Budapest, 2017
560 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155609916 Fordította: Illés Róbert

2017. augusztus 11., péntek

Brighton

Michael Harvey: Brighton 




                                                                     









„Azért ​jöttél vissza, hogy eltemesd a múltadat… Az a helyzet, hogy ahhoz előbb meg kell ölnöd.”



Már a krimikben is érvényesülnek a szépirodalom stílusirányzatai, ez egy noir-típusú krimi a javából. Harvey egy klasszikus bűnügyi regény elemeit használta fel, amit felturbózott faji és társadalmi osztályfeszültségekkel, valamint egy figyelemre méltó barátsággal tette teljessé. Mellé adja még egy felejthetetlen családi dráma történetét. Az eredmény egy olyan regény, amely felrobban energiával, egyre sötétebb, szövevényesebb, amit tud tartani az utolsó oldalig. Nagy meglepetés várja az olvasót a végén, valami olyan, amire biztosan nem számít. Brighton, Boston-közeli kisváros, ahol mindennaposak a bűncselekmények. A múlt egy hibája mennyire tud hatni, befolyással lenni jelen életünkre?




Egy könyörtelen, korrupt világ ez, ahol szinte csak vesztesek vannak, senki sem az akinek látszani akar és megkapargatva a ronda felszínt, még több mocsok kerül felszínre. Az 1970-es évek Amerikájáról kapunk képet, komor hangulatjelentést. Sűrű és sötét a szöveg, valóban mocskos az egész világa, döbbenetesen aljas megoldásokkal. Nyers, brutális és erőszakos, cinikusan keserű krimi, remekül megrajzolt figurákkal, akik valahol mindannyian a boldogságot keresik, hiába. Szex, drogok, fajgyűlölet, illegális fogadóirodák, piti bűnözők és nagymenő gengszterek. Erőszakos és sérült lelkek világa ez. A háttér részletes bemutatásával kibontakozik a múlt, ami most nyújtja be a számlát. Harvey két főszereplője, két ír fiú, Kevin és Bobby barátsága áll a középpontban. Kevin, aki feltörekvő, fiatal baseballcsillag 1975-ben, tizenöt évesen elment és jó fiú lett, (az ok szorosan kapcsolódik a jelenhez) és Bobby, aki Brighton-ban maradt. Az első rész történései a múlt eseményeinek megismerése, amire bizony csak apródonként kerül sor. Huszonhat évvel később Bobby már tapasztalt bűnözővé vált, míg Kevin sikeres, Pulitzer-díjas újságíró lett. Úgy dönt, hogy újra meglátogatja Brightont, a helyi gyilkosságok miatt, hiszen gyerekkori jó barátja Bobby az első számú gyanúsított. Brighton-ban az élet alig változott: sivár és durva. A családdal és barátokkal való kapcsolatok sűrű és szövevényes hálója összetett. A sorsok egybefonódnak, kemény italozások, fiatal kurvák, stricik, a baseball, a katolikus papok és az iskolai szegregáció mind része a könyv hangulatának. Kevin új élete és a régi élete erősen ütközik, ami további drámákat eredményez.




Harvey ragyogóan rajzolt karakterei próbálják túlélni és elrejteni a bűneiket, még önmaguk elől is. John Grisham, Dennis Lehane legjobbjait idézte számomra a történet. Olyan emberek követnek el bűnöket, akiknek nincs erkölcsi iránytűje. Ez egy összetett történet, amely ugyan kissé lassan bontakozik ki, de aztán ezerrel felpörög. Kevin megpróbálja megérteni, hogy mi történt a múltban,
és hogy az ő egykori cselekedetei milyen hatással vannak a jelenre. Meglepő lesz a gyilkos személye, és előkerül egy pisztoly, ami mindent összeköt 25 év távlatából. Amikor úgy gondolod, hogy mindent tudsz, találd ki újra magadban a történetet, mert egy hatalmas meglepetés csavar vár a végén. Az idei nyár egyik legjobbja ez a krimi. Filmen is jól működne úgy gondolom.















GABO, Budapest, 2017
364 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634064046 · Fordította: Komló Zoltán






2017. augusztus 8., kedd

Rablás uzsonnára

Catharina Ingelman-Sundberg: Rablás uzsonnára 



                                                                                   




"Nincs olyan, hogy majd. A majd már rég elmúlt."







Már a címe is elég szokatlan, felkelti a figyelmet. A történet vicces, olvastatja magát, kikapcsol. Ez pedig nem kevés, hiszen egy szórakoztató regényről van szó. Nem akar többnek tűnni, küldetését teljesíti. Eredeti a történet ötlete, élvezhető, ez egy komédia, és úgy is kell olvasni. Az elrejtett gondolataira is érdemes figyelni. Azért azt elárulom, a sok humoros pillanat ellenére, furcsa dolog, hogy ez a regény története nem olyan vidám, vagy az idősek gondolatai sem. Ezek ügyesen vannak jelen, tényleg gondolatébresztőek lehetnek. Ezeken lehet merengenie az olvasónak, valóban nem lenne szabad leírni az öregeket, így bánni velük életük alkonyán. A felvetett társadalmi problémákról pedig nem beszélünk, agyon hallgatjuk őket. Nem ez a megoldás.




Főhősnőnk vagy a csapat esze: a 79 éves Martha Anderson, a kis öregasszony, aki megszegte az összes szabályt. Élete alkonyán kalandra vágyik, bankot akar rabolni. Lelkében fiatal, friss gondolkodású, agilis hölgy Martha.
A Svédországban játszódó történet helyszíne a Gyémánt Kft, ami egy időseket gondozó, bentlakásos intézet.

Az igazgató és a főnővér pénzéhes, sanyargató takarékoskodásaival eléri, hogy ez a terv megfoganjon Martha fejében, amihez négy barátja segítségét kéri. Ehhez egy film is segít az öt svéd nyugdíjasnak. A svédországi börtönökről szóló dokumentumfilm után rájönnek, hogy a bűnözők jobb életet élnek, mint az egykor keményen dolgozó, tisztességben megöregedett emberek.

Martha az alapos felkészülésre elindít egy kurzust társainak, ami a "tökéletes" bűnelkövetés alapja lesz. Edzeni kezdenek, fittek legyenek, bírják a tempót a járókerettel, eldobják a felesleges tablettáikat. A nyugdíjasok csoportja, Martha és bandája aprólékos terveket készítenek a szökésükről és az azt követő kalandokról, világosan szem előtt tartva céljukat. A nagy cél: ellopni Renoir és Monet festményét a Nemzeti Múzeumból, miközben átlépik a törvényes határok mellett önön határaikat is. Avagy: mire jó egy járókeret, egy görbe bot, és némi furfang?


A következőkben a kalandról szól a történet, akik belemerültek a bűnözés világába, és bebizonyították, hogy soha nem túl öregek ahhoz, hogy bűncselekményt kövessenek el. Valójában csupán ügyesen kihasználták a kínálkozó alkalmat, némi segítséggel és ötlettel meg áfonyalikőrrel feltankolva.

Amikor a dolgok végül elkezdenek rosszul alakulni a történetben, a humor működik, és továbbra is kíváncsi voltam arra, hogy a karakterek hogyan kezelik a problémákat, amelyek nagy részéről még csak nem is tudtak! A könyv második fele úgy néz ki, mint egy elszabadult vonat. Nagyon vonzó, mégis kicsit hihetetlen, hogy a karakterek valóban sikeresek, mindent megoldanak, legyőznek. Nyomukban a svéd rendőrséggel és
a maffiával.




A szerzőnő alapos munkát végzett az öt csodálatos karakter életre keltésével, akik ugyan lassabbak az átlag bűnözőnél, de ez nem akadályozza meg őket, hogy éljenek az életük kínálkozó kalandjával. Bájosan emberiek, sok olyan fordulat akad, amely az olvasót meglepi, vajon mi fog történni? A Nyugdíjas Liga alakjairól sokszor azt gondoltam, hogy a dolgok rettenetesen rosszul fognak alakulni mindannyiuk számára, de végül mégis működik, még akkor is, ha nem megy mindig minden egészen a tervük szerint, ám így szép nyerni. Nem akarnak ők rosszat igazából senkinek.


Könnyedén siklottam a történet fonalával. Szórakoztató, néhol könnyes, de egyszerű és aranyos a történet, szerethető főhősökkel. A belga csokit kedvelő Stine, vagy a két férfi alak Zseni a feltaláló ezermester, és Gereblye igazán sok humoros helyzetet teremtettek. Összetartó baráti társaság, a Hangszóló nevű kórus tagsága. Az öt öreg megosztja a múltbeli életét is az olvasóval. A bűnügy fonalán is akadt csavar, fordulat. Igazi színes és valós kis csavar, a jugó maffia megjelenése a történetben. Könnyű megérteni, miért van ez
a könyv a nemzetközi bestseller listákon, mivel humoros, és egészen melegszívű történet, ahol valójában a bűnözőknek kell drukkolnunk. Az idős lázadóknak, akik a törvény rossz oldalára kerülnek némi kényszerűségből. Azoknak ajánlom, akik szeretik a könnyed hangvételű krimiket. Különösen utazáshoz, nyaraláshoz kiváló időtöltés. Jobb volt mint gondoltam.

Bevallom, így utólag férfiasan: tartottam a regénytől, de valóban kellemes perceket okozott. Tényleg egy szórakoztató, nagyszerű szatíra a történet, jó kikapcsolódást adott. Jót mosolyogtam a kedves idős hölgyek ötletein és a kivitelezésen. Leleményesek, ezért sohasem becsüljük alá az időseket! Izgalmas krimialap, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel.


                                                                     

"Napi egy bűntett, minden ráncot eltüntet!"












A regényt ITT tudod kedvezménnyel megvásárolni! Ne hagyd ki, jó buli lesz, élvezetes kaland. Olvasáshoz javasolt egy pohár limonádé, némi belga csoki, vagy egy kis áfonyalikőr is emeli az élményt.





Animus, Budapest, 2017
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633245002 · Fordította: Bándi Eszter

2017. augusztus 7., hétfő

Nagy indiánkönyv

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv 



                                                                                         








Tisztelgő főhajtás ifjúkorom egyik legizgalmasabb könyve és szerzője előtt. Nekem ott és akkor ez volt a "Harry Potter", aki még gondolatban sem létezett J. K. Rowling kisasszony fejében. Amikor vérfarkasok és tininindzsák helyett még fehér farkasok lovagoltak a prérin, a vasút pedig összekötötte a kontinens két végét. Vér és verejték árán.

Az öt történet külön-külön és egyben is kedvenc. Nem szeretek nagy szavakat használni, áradozni,
de gyermekkorom bibliája volt ez a kötet. Mindenképpen az egyik meghatározó könyve életemnek. Már a megszerzése is emlékezetes, de erre most nem térnék ki...
Valós történelmi háttér, kaland, szerelem, izgalmak és a vadnyugat együttes lenyűgöző elegye a történet. Cooper regényfolyama örök érték, amely nagyjából 10-12 éves kortól bárkinek ajánlható. Külön erénye, nem csak fiúknak, hiszen minden második lány osztálytársam szerelmes volt valamelyik indiánba.
A sorozat öt eleme: Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri.
Bőrharisnya történetek, ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait.


Nagyívű tabló abból a korból, amikor a fehér ember fokozatosan benépesítette és meghódította az észak-amerikai kontinenst. Közel hozta a vadnyugatot, aminek élveztem az egész hangulatát, a táj leírása is szemléletes. Az ős-vadon, rohanó hegyi patakok, ösvényeken át vezet hőseink sorsa. A barátság, hűség és az egyszerű, tiszta gondolkodás a jellemzőjük.

Cooper főhőse, a történet folyamán egyre idősebbként megjelenő, kötetenként más és más néven szereplő, talpig tisztességes erdei ember, a „felderítő” őstípusa. Az ő élete és tevékenysége teszi lehetővé a kolonizáló tömegek számára, hogy mind előbbre jussanak az ismeretlen vidékeken. Ám hősünk nem csak egyszerűen előttük halad, egyben azon is igyekszik, hogy elkerülje őket és távol tartsa magát tőlük, mert képtelen közöttük, hazug, haszonleső világukban élni. Fokozatosan tör mind nyugatabbra, előkészítve a terepet az utána nyomulók számára, amíg egyszer csak nincs már tovább, a nyugati óceánnál véget ér a végtelennek gondolt földrész.


Ez a tragikus sors emeli a főszereplőt a világirodalom archetípusai közé, s emiatt emlegeti Coopert
az irodalomtudomány – Walter Scott mellett – a klasszikus történelmi regény egyik megteremtőjeként (a kitalált hős sorsát megérintik a kor jellemző történelmi eseményei). Személyes kedvencem Az utolsó mohikán. Sólyomszem volt a kedvencem, mert igazán bátor és becsületes harcos, de Cora és Alice is határozott, erős női karakterek. Ahogyan Magua is. Talán nem véletlen, hogy ebből a részből film is készült (amit sokáig nem mertem megnézni, tartottam attól, lerombolja a saját képzeletbeli filmem).



A könyvet már első megjelenésekor „ifjúsági irodalomnak” kiáltották ki nálunk,
és azóta is kötelességszerűen annak tartjuk, mert nemigen tehetünk mást. Nálunk ugyanis eddig kizárólag az „ifjúság számára átdolgozott” verziók jelentek meg, fogalmunk sincs, milyen lehet az eredeti mű.
Az 1992-ben Daniel Day Lewis főszereplésével (Hawkeye – Nathaniel Bumpo) készült Az utolsó mohikán című kitűnő film felvillant valamit abból az amerikai telepesek és anyaországi angolok között feszülő politikai ellentétből, amely végül az amerikai függetlenségi háborúhoz vezetett, s amely valószínűleg jobban áthatja az eredeti műveket, mint az ifjúsági verziókat. Mert kalandból, csatákból és véres párviadalokból, nagy érzelmekből, helytállásból és a barátság erejét bemutató, felemelő jelenetekből a nálunk megjelent változatokban sincs hiány.

Nem mintha ez a nagyszabású mű tökéletes lenne! Még legelfogultabb rajongói számára is feltűnik, mennyire túlírt, gyakorta feleslegesen részletező, s a szereplők többségének beszédstílusa milyen messze áll attól, amit még hihetőnek, életszerűnek érzünk. A mellékszereplők többsége bizony egysíkú: ki vérgonosz, ki vaskalapos, netán gőgös vagy jóindulatúan butácska, megint más felületes, esetleg hatalmaskodó.

Ugyanakkor maga a főhős fokozatosan változik. Az első kötetben (Vadölő), amikor első ízben emel fegyvert emberre, az utolsó pillanatig nyugtatja, ápolja ellenfelét, akinek ő okozta halálát. Később ahogy tapasztaltabbá, majd bölcsebbé, végül egyre kiábrándultabbá válik, változik viselkedése, stílusa, és e változást követik a világra adott válaszai. Ám mindvégig feddhetetlen, és nem tágít elveitől egy tapodtat sem.

Ellenfelei, bár eredendően gonosznak tűnnek, és a hitszegés sem áll távol tőlük, többnyire mégis akad magyarázat viselkedésükre, legalább valami múltban gyökerező motiváció. Magua, a második kötet (Az utolsó mohikán) béli kérlelhetetlen ellenség, a családját gyászolja, feleségét és gyermekeit, akik Munro ezredes parancsa következtében haltak meg, ezért akar mindenáron bosszút állni az ezredes lányain. Ők ártatlanok, s azok voltak Magua gyermekei is… Mások, mint a Vadölőben szereplő Hasadt Tölgy, vagy az utolsó kötetben – A prériben – feltűnő sziúk a földjüket védik a betolakodó fehérektől.

S itt elérkezünk a másik nagy hibához, amit talán észre sem vesz, aki a korai Amerika és az amerikai indiánok történetében kevésbé jártas. Cooper sorozatában mindig azokat az indián népeket festi le gonosznak, amelyek keményen ellenálltak a fehérek terjeszkedésének (de legalább az angolokénak),
s azok a nemeslelkűek, akik a valóságban mihamarabb igyekeztek kollaboránssá válni. Bizony, ez utóbbiak voltak a delavárok, a mohaukok és a paunik, míg a könyv lapjain gyűlöletesnek mutatott irokézek, tuszkarórák és sziúk (dakoták), akár az őslakosok kitartó, bár reménytelen szabadságharcának jelképei is lehetnének. Coopernél éppen fordítva van tehát minden, mint a valóságban…

Írói nagyságát mutatja, hogy még eme nyilvánvalóan tudatos ferdítések mellett is képes érzékeltetni az őslakosok legnagyobb tragédiáját, amely egyben tanulságként szolgálhat bármely más nép számára is: a közös ellenség megléte ellenére egymást ölik az indián népek. Unkasz – az utolsó mohikán – törzsét a fehérek irtották ki, az ifjú főnök azonban egy másik indián kezétől sújtva leli halálát. Így pusztul ki egy nagy múltú őslakos nép, mintegy előrevetítve az indiánok végső, nagy tragédiáját.


Az első rész: Vadölő, az ifjú fehér vadász, a delavár indiánok között nőtt fel, ők nevelték a vadonban való életre. Természetszeretete egyértelműen kiemeli, erkölcsi érzékletességgel ábrázolt alakját. A történet a Kristálytükör tó partján játszódik. A tavon él Thomas Hutter nevű öregember lányaival. Az angolok és franciák háborúja miatt, a franciákkal szövetséges irokéz indiánok betörnek a Kristálytükör vidékére, és végezni akarnak a Hutter családdal. Szerencsére éppen időben érkezik Vadölő és barátja, Csingacsguk, az ifjú mohikán főnök. Vadölő önvédelemből lelő egy indián felderítőt, haldokló ellenfele Sólyomszemnek nevezi el.







                                                                 
A büszke, bátor és szabad indiánok történetei, avagy mit tett veletek a fehér ember és a tüzesvíz. Remek képi ábrázolás, és izgalmas történet jellemzi mind az öt regényt. Akkor, számomra a Bőrharisnya volt a legkomolyabb, komorabb történet, a mondanivalója és a cselekménye miatt. A történet 1793-1794-ben játszódik, a modern Amerika kialakulásának idejében. Egyszerűen megviselt, hogy főhőseink megöregedtek. A telepesek közti életüknek a képei, és bizony be kell tartaniuk a fehérek törvényeit. Látják, hogy a fehérek másként viszonyulnak a természethez. Kirabolják, kifosztják a fejlődés érdekében. A legszomorúbb, hogy nem tudnak rajta változtatni. Ez napjainkban is még mindig komoly és vészterhes probléma.


A préri a záró epizód pedig Nathaniel Bumpo életének búcsúja. Kegyetlen az idő. A hajdani Sólyomszem már nem lát olyan messzire, mint régen, a Vadölő nevet sem viselhetné, mert erejéből már csak csapdaállításra telik - bizony megöregedett Nathaniel Bumpo, a legendás vadász, az amerikai erdők és puszták sápadtarcú harcosa. Bátorsága és tettrekészsége azonban még a régi, ám érzékeli az idő véges. Ahogy Unkaszt megsirattam, úgy bizony érte is hullt a könnyem. Drámai és hatásos befejezés. Egy tisztességben, becsületben leélt élet krónikája. Példaértékű.

Nem lehet szó nélkül hagyni a remek grafikákat sem, ami Réz Ádám és Szinnai Tivadar keze-munkáját dicséri.


A poszt a Könyvtámasz blog közreműködő segítségével jött létre, köszönet érte!


James Fenimore Cooper (Burlington, 1789. szeptember 15– Cooperstown, 1851. szeptember 14) a korai 19. század egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb amerikai írója. A regénysorozatot 1823- 1841-ig írta. Érdekesség még, hogy J. F. Cooper nem sorrendben írta meg a regényeket. Apját, akinek hatására kezdte írni a történeteket, Marmaduke Temple bíró szerepében ábrázolja. Ő a Bőrharisnya egyik fő alakja.




Móra, Budapest, 1965
966 oldal · Fordította: Réz Ádám, Szinnai Tivadar















2017. augusztus 5., szombat

Az igazi

Márai Sándor: Az igazi




                                                 






"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki."








Márai Sándor irodalmunk egyik legismertebb alakja, életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Márai műveit mindig valamiféle különös, megmagyarázhatatlan rejtély lengi körül: úgy érzed, ő minden titkok tudója, egy beavatott, aki csak egy kicsi részt oszt meg az olvasóval a hatalmas tudásából. Márai vitathatatlanul nagy tanító mester, aki gondolkodtat.
Az igazi az egyik legjobb műve.




Márai Sándor és felesége Matzner Ilona, azaz: Lola, akivel kimondani is hihetetlen: hatvanhárom évet éltek együtt! 1923-ban polgári házasságot kötöttek, ami 1986-ig, Lola halálig tartott. Hatvanhárom év boldogság, hihetnénk, pedig az életrajz alapos ismerői tudják: Márait is körülvették a nők, két kivételes színésznőhöz fűzte kapcsolat. Rövid, ám nagyon szenvedélyes viszonya volt Mezey Máriával, és egy plátói szerelem 1945-ben Tolnay Klárival. Róluk pedig Lola is tudott, hiszen a női ösztön működött, egy nő megérzi férje hűtlenségét. Akár lehetne ez a háttér Az igazihoz, hiszen a regény egy szerelmi háromszöget mutat be.


Az emberi kapcsolatok mestere Márai. Jól ismeri a férfit, és ismerni véli a nőt. Lola kivételesen művelt nő volt, aki egy jómódú kassai zsidó család gyermeke. Talán ez is hozzásegítette őket ahhoz a hatvanhárom évhez. Az összetartozás, szeretet és tisztelet. Az elfogadás. Tudták szeretni egymást a hibáikkal is.




Ez a könyv pedig csakugyan egy remekmű, Márainak lehengerlő stílusa van: olyan gondolatokat, érzelmeket, apró részleteket ragad ki, és ír körül, mozgat meg az olvasóban is, amelyek fölött a hétköznapi ember talán elsiklik. Ismerkedő, első olvasásnak is kiváló. Márai Sándor regényei a XXI században is aktuálisak. Pontos, tömör mondataival éles képet fest erről a kapcsolatról. A csábításról, aminek mindannyian ki vagyunk téve. Ember hiba nélkül nincs, van, aki megbotlik. Számomra a könyv egy személyes és mély vallomás az írótól. Arról: van-e igazi? Természetesen nem nagy titkot árulok el: van. Mindenkinek az, akit választ... Bár erre néha csak utólag jövünk rá.



Az első rész a feleség drámáját mutatja be. Őt könnyebb megérteni, hiszen ő mindent megtett a házasság megmentéséért. Márai meglepően jól tud egy nő lelkivilágával azonosulni. Aprólékosan, finoman bontja ki a részleteket.

A férj, Péter mondanivalója elgondolkoztatóbb. Magvas mondatok a szerelemről, ami később már csupán szeretetté, barátsággá változik, összetartozásról, sóvárgó titkokról, szenvedélyről. A háttér a jó módban élő polgári fiatal pár kapcsolata. A csavart az adja, amikor a cselédlány, Judit lép színre... ahol fény derül egy régi beteljesületlen szerelemre. Szeretem az olyan történeteket, ahol több szemszögből van ábrázolva a cselekmény. Kétségtelenül a férj részét találtam hozzám közelebb állónak, izgalmasnak. Ha valami elromlik két ember között, az kettőjükön múlik. Az is, hogy ezt tudják-e kezelni, túllépni, javítani a kapcsolatukon. A párkapcsolat varázsát is ketten adják meg. Együtt. Márait jókor kell olvasni. Mindig akkor amikor szükség van rá. Fel kell nőni hozz, amikor már van némi élet tapasztalatunk. Apánként, finoman szemezgetve a ránk maradt életműből.
Az igazi alapos, érzelmes, nagyszerű regény.







A könyv fülszövege:

A két szorosan összekapcsolódó regényben Márai a szerelemről, a szenvedélyről, az élet végső értelméről mondja el gondolatait. Az író a szokványos polgári házassági „háromszög" történetét izgalmas mélylélektani drámává alakítja. Az igazi-ban a feleség, majd a férj mondja el vallomását közös életükről, kapcsolatukról. A Judit …és az utóhang pedig a szerető, az egykori cselédlányból nagyvilági hölggyé változó, a „mellékutca" helyett a házasság biztonságát kiharcoló asszony története – a háttérben a második világháború után lassan éledező Budapest, majd a New York-i emigrációs lét érdekes tablójával.


Eredeti megjelenés éve: 1941
Helikon, Budapest, 2015
282 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632274232




2017. augusztus 3., csütörtök

Szálkák

Ignacy Karpowicz: Szálkák


                       

                                                                                   







"A megtépázott egó néha keményen ragaszkodik a jogaihoz."




Ignacy Karpowicz a legfelkapottabb, legelismertebb író ma Lengyelországban, egyenesen a lengyel irodalom fenegyereke jelzővel illették. További bulvár részletekért a szerző nevére rákeresve bőségesen találhat a kedves olvasó. Hazánkban a Szálkák a harmadik megjelenése az Égiek és földiek, Csoda című regényei után.

A történet friss, mai, lendületes. Összetettsége mellett a legfőbb érdekessége, hogy több karakter valós személyről íródott. Ezt tekinthetjük egyféle kísérletnek is, hogy a szerző életének jelentősebb szereplői a tudtuk és beleegyezésükkel bekerültek a regénybe. A lazán egymáshoz kapcsolódó történetek szereplői valóban nem hétköznapiak, mégis nagyon valóságosak. A cselekmény Varsóban játszódik.



A Szálkákban az emberi kapcsolatok állnak a középpontban, és ahogy a szerzőtől már megszokhattuk lesz némi mitológiai utalás, illetve a nyelvnek is fontos szerep jut. Ideológiai megosztottság és az anakronisztikus helyzetek, amellyel mulatságos vagy legalábbis szokatlan pillanatokat teremt az eseményekben meglepőek, húsba vágóak. Az egyéni világnézetek ütközése elképesztően eredeti és elgondolkodtatóvá teszi a regény mondandóját. Élünk egymás mellett, egymásra utalva, kiüresedett látszat kapcsolatokban, bizalom és szeretet nélkül. Erre vágyakozva, realista szemszögből nézve dörgöli az olvasó orra alá. Tükröt tart a világ elé, nekünk embereknek is, hogyan válik elmagányosodottá egy kapcsolat. Néha rendkívül gyorsan hűl ki és ragadunk bele egy-egy rossz viszonyba. Pedig az ember társas lény, ám a hétköznapi taposómalom nem használ ezeknek a kapcsolatoknak. A kulturális értékek mellett az emberi kapcsolatok viszonyok is átértékelődnek manapság. Felszínessé válnak, gyorsan kiüresednek. Talán a bizalom, elfogadás - megértés hiányzik legjobban. "Az ölelés megtagadása, diplomáciai jegyzék a távolságtartásról." Miért félünk őszintén szeretni?



Színes a szereplők személyisége, egyéniségük és kapcsolataik egészen meglepőek. Öregedő, magányos nő macskával (Ninel), és a fiatal szerető (Norbert), a homoszexuális pár, elismert és gondos családapa, aki éjjel a klubok és az éjszaka királynője... A férje szeretőjébe beleszerető asszony is elég meghökkentő. Emberi vágyak, viszonyok és a társadalomhoz való megfelelés mozgatja ezeket a szálakat. Igazi szociológiai alapon ábrázolt kapcsolatháló ez. Realista módon a valóságot hozza elénk, azonban ezek a kapcsolatok sokkal bonyolultabbak, valahol pedig minden összefügg. Rendkívül ügyesen fonódnak egybe a szálak, az élet is tud meghökkentő eseteket alkotni.
Az egészet áthatja a harmincas korosztály életközépi válságának megélése, az életben való eligazodás, megfelelési kényszer nyomasztó terhe.

Szymon ösztöndíjjal Németországba megy, ahol találkozik egy általa csodált, az afrikai nyelveken beszélő szakemberrel. Mint fiatal férfi beleszeret, ami megfordítottan is működik. Ugyanakkor, a felesége, Maja csodálatává is válik a fiatalember. A romantika és a kölcsönös vonzalom meglepő esete ez. A rendszer megduplázódott, mert mindegyik házastárs további partner. A kapcsolatok viszonyrendszere színes és váratlan helyzeteket hoz létre, mégis akadnak ismerős és átélhető mozzanatok.



Ideológiai megosztottság és a mögöttük ábrázolt, a szereplők saját vállalt világnézetei ütköznek, elgondolkodtatnak. Ahogyan a valós életben is az identitás és az egység egyre bonyolultabb. Megítélni, elfogadni egy embert a saját szokásaiért elég ellentmondásos. Egyáltalán kell-e? Van-e okunk, jogunk ítélkezni bárki felett? Különösen nehéz ez, ha felvállalt melegségét nem titkolja. Emiatt a hősök a saját bőrüket egy kicsit szűknek érezhetik. Önmagát nem tudja "megerőszakolni" az elfogadásért. Megküzdenek a társadalmi elfogadásért. Karpowicz sok szokatlan helyzetet ábrázol, teszi hétköznapivá. Izgalmas kirándulás ez az emberi kapcsolatok viszonyrendszerének megismerésére.


A mai, modern család élete és a kialakult helyzetek nem a romantikának kedveznek. Annyira összeomlott a hagyományos értékek rendszere, átértékelődött nem csak a házasság, de a vérségi kötelék is, fellazult, hogy talán van okunk félni. Mire nőnek fel a jelen korunk gyermekei? Ami fontos lenne, hogy a hétköznapi emberek lojálisak és tisztességesek legyenek egymáshoz. Keserédes történet ez, a humoros pillanatai ellenére is. Karpowicz gondolatait, nézeteit a vallásról, az erkölcsről, vagy a fogamzásgátlásról a szereplői mondják ki. Lehet, hogy Isten nem létezik, de úgy gondolja, hogy az ateisták és hívők képesek kommunikálni. Az emberek közötti viszonyokra helyezi a hangsúlyt. Szellemes, ironikus emberi portrékat festett meg regényében, amit áthat némi melankólia. Ez egy gyönyörűen megírt regény jelen világunkról.




Ignacy Karpowicz: (1976. Byalistok) - regényíró és fordító.

Lengyel író, prózaista, utazó. Az írás mellett angolból,spanyolból és amhara nyelvből fordít, és utazgat Közép-Amerikában és Kelet-Afrikában. 2010 októberében a Wydawnictwo Literackie gondozásában látott napvilágotBalladyny i romanse című műve, mellyel elnyerte a Polityka hetilap 2010-es Paszport díját.





Typotex, Budapest, 2017
470 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632799384 · Fordította: Körner Gábor

2017. augusztus 1., kedd

Kalüpszó

Ingar Johnsrud: Kalüpszó







"Terror. A szó, amitől nőni kezd a költségvetés, a rendőrtisztek pedig összezsugorodnak. Címlapszó." 







                                                 




Fredrik ​Beier főfelügyelő a Követők nyomozója visszatér. Nem csak méltó, de izgalmas folytatást kapunk a norvég szerzőtől. Írása kifinomultabb, a történet még gördülékenyebb. A groteszk fekete humor pedig jól adagolt, oldja a komor képet.

A Követők az egyik legjobb skandináv krimi volt a tavalyi megjelenésekből. Nagyon vártam a folytatást, és beváltotta elképzeléseimet. Tudta tartani, fokozni a hangulatot és a komor, elgondolkodtató történetben egyéni emberi drámák jelennek meg. Igazán nem egy könnyű krimi, csak felnőtt olvasóknak ajánlanám a tartalom miatt. Én nagyon szeretem az olyan krimiket ahol több idősíkon zajlik a történet és a végén a szálak összeérnek. Valóban érdekesen csatlakozik egymáshoz
a múlt és a jelen. A hibás döntések, katonai - politikai titkok kapnak jelentőséget a jelenben. Természetesen az emberi gyarlóság ezúttal sem hiányzik. Az elején most sem igazán volt érzékelhető, hogyan találkoznak össze ezek a szálak. Ingar Johnsrud azonban mesterien szőtte össze őket. A viszonylag rövid fejezetek tökéletesen működnek, hatásosak.


Szövevényes összeesküvés-elmélet és a nyomozó egyéni életének drámája áll a középpontban. Remekül kidolgozott és izgalmas történetet olvashatunk. Nem engedi, hogy az olvasó egy pillanatig unatkozzon, az apró részletek igen fontosak lesznek. Feszült, nem enged. Vonzz a sötét titkok világa, még, ha tudod is: a sötétben ott lapul és vár rád a gonosz. Szerintem esélye sem lehet kitalálni az olvasónak, hogy ki a „fő gonosz”, ki áll a bűntény hátterében. Csodálom, hogy lehet ilyen történetet megálmodni és kivitelezni, hiszen eddig Jo Nesbo vagy Samuel Bjørk krimijei voltak hasonlóan összetettek, komorak. Az átlagnál jobban megírt regény nyers, megrázó, logikailag is jól felépített. Az olvasó vesz egy mély levegőt mielőtt ismét belép ebbe a titokzatos történetbe, majd egy szuszra olvassa végig. Sötét, mégis gyönyörű és árnyalt karakterábrázolásokat kapunk. És egy mély merülést a pokol legsötétebb zugaiba. Fredrik és Kafal jó páros, de nem mesélnék a történetről többet.



Fredrik magánéletének tragédiáját már megismerhettük az előző történetben, ám a régmúlt szörnyei újra támadnak. Fredrik sorsa egy érdekes szín a regény történetében. Lelki vívódásai, életének drámája ezúttal a depresszióban csúcsosodik ki. Véletlen túladagolás, vagy öngyilkossági szándék miatt került kórházba? A munkaterápia jól működik, hasznos lesz ezúttal is.
A történet ahogy halad előre, úgy emelkedik a hullák száma, nő a feszültség. Az összeomló Szovjetunió adja a politikai hátteret és egy titkos, félresikerült norvég katonai kísérlet.
Egy régen halottnak hitt ügynök, egy eltűnt fiatal orosz lány, régi fotók, emlékek és egy súlyos betegség mellett a pénz ami még szerepet játszik. Valójában tényleg senki nem az, aminek elsőre látszik. Johnsrud elvarázsol minket, egyik csavar a másik után jön, amikor úgy gondoljuk, tudjuk valójában mi történt. De nem, orrunknál fogva vezet sokáig.
A történet letaglózóan eredeti, olyan gondolatokat ébreszt az olvasóban, amikre bizony félelmet keltő válaszokat kaphat. Egy már kihunyt vírus, a himlő újra támad, borzalmait nem kell ecsetelni. Világméretű katasztrófa esélyes, ha sikerül az ördögien gonosz terv. A biológiai fegyver, a vírus jelenléte félelmet keltő valóban, a hidegháborús háttér hiteles. Az emberi lélek többrétegű titkait nyomozhatjuk ki, ez mozgatja a cselekményt. Úgy érzem, bár folytatás, és ha valami érthetetlen okból MÉG nem olvastad volna a  Követőket, ez akkor is megállja a helyét egymagában. Aki pedig szerette a Követőket nem fog csalódni most sem.


A Kalüpszót ITT tudod kedvezménnyel megvásárolni!




Az 1974. március 4-én, Oslóban született szerző újságíróként dolgozott eddig, az első regénye a 2015-ben megjelent Követők volt. Erős, kerüli a kliséket, jól olvasható, feszült cselekményű krimi, ahogyan a folytatás is. Ingar Johnsrud a feleségével és három gyermekével él Oslóban.












General Press, Budapest, 2017
460 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634520115 · Fordította: Vaskó Ildikó