2015. október 7., szerda

Éles

Potozky László: Éles 


                                                        

"A magány társas lény – örökké talál magának valakit, akit kísérgethet."





Az idei év egyik, ha nem a legjobban várt könyve volt számomra Potozky László első regénye az Éles. A szerző előző kötetével maradandó nyomot hagyott, így örömmel figyeltem fel erre a könyvheti újdonságra. A Nappá lett lámpafény humoros, játékosan komoly írásai végén jeleztem, erre a fiúra oda kell figyelni. Nem csalódtam, az Éles-t már a megjelenése után hamarosan generációs regényként kezdték emlegetni. Az is. Az ábrázolt generáció rögtön vállalta, magáénak érzi a történetet.

Én a másik generáció gyermeke vagyok, akik a szakadék túloldalán tántorgunk. Nehéz volt nekünk is, másképp nehéz, hiszen senkinek nem könnyű.  A "mai fiataloknak" mindig nehéz. Itt kelet-közép Európában különösen. Tetszett, hogy egy nem nevesített nagyvárosban játszódik, ami bárhol lehet.
A fülszöveg is kíváncsivá teszi az olvasót. Végre egy férfikönyv, egy fiatalemberről, aki egyetemre jár, és saját lelki kínjaitól próbál megszabadulni, megtalálni a helyét ebben a világban. Némi szerelem-féleség, facebook villogó üressége, kocsmázások, haverságok és határtalan házibulik élete jelzőkarói. Önpusztítóélete, a fosztogatás-rablásig terjed, verekedésekkel tarkított önképkeresése és szeretet vágya árnyalja a történetet. Valahogy nincs valós cél, ürességbe veszik az élete, csak úgy vannak, élnek benne a barátnőjével. Aki kurválkodással egészíti ki bevételeiket, ennek kapcsán sodorja egymáshoz őket az élet. Mert a pénz az mindig kevés, bár többször is elhangzik, hogy a szülők tolják a lóvét alájuk, de persze az nem elég... Valamit talán nekik is kellene érte tenni. Tesznek is... Otthon persze úgy tudják, bébiszitterkedik a lány. Hol a bizalom, az őszinteség, miért van erre szükség? Lemondani néhány dologról, buliról talán könnyebb lenne, mint ezt a lelket és testet is kizsákmányoló "munkát" végezni. Könnyűnek tűnő pénzkereset, de nem az!

Keresik, de nem igazán találják helyüket ebben a világban. Fiatal felnőttek, mégis gyerekek még. Küzdenek a felnőtté válás nehézségeivel. Alkohol, drogok, bulik és felszínes barátságok az életük. Mai történetet kaptam, mai nyelven. A szöveg sodró, lendületes, sok esetben durva, mégis képes az olvasót megfogni, nem ereszt. A brutalitásának van helye. 
Jobbára tetszett,  ugyanakkor elborzasztott. Mint egy alig húsz éves, éppen a második tanévét kezdő egyetemista lány édesapjaként olyan tükröt mutatott Potozky, amibe bele tudtam nézni, de félelmetes a kép. Ha ez az igazság a mai fiatal, egyetemista vagy főiskolásokról, akkor nagyon nagy a baj!
Nem tudom ki és hol rontotta el, miért nem tudják, mit is akarnak? Oké, mikor bulizzon, ha nem huszonévesen? De tanulni is kéne, diplomát szerezni, lehet azt is inkább kettőt, meg ugye nyelvvizsga nélkül már a takarítónő sem kell... munkanélkülinek pedig alap a diploma. Kissé bolond ez a világ, úgy tűnik. Nehéz józanul és okosan dönteni. Azt írja, a fájdalom a legjobb fájdalomcsillapító. Oké, rendben, de MI FÁJ? Mire ez a cél nélküli, önkínzó életmód? Éles a kép, éles a fájdalom.

Az E/1-ben elmesélt történetet még jobban magáénak érzi az olvasó. Személyesebbé válik. A név nélküli hőse pszichológia szakos hallgató, aki bizony önmaga is kezelésre szorulna. Sajgó lelkét kezelni kellene, de nem Unicummal, sörrel vagy gyógyszerekkel. Szeretettel és megértéssel, bizalommal talán többre menne. Az elvesztett szerelem sokáig tud fájni, az első különösen. Balerina emléke elkíséri egy életen át, de Katje is vele marad. Bár az talán nem is szerelem volt, csak egy sorsközösség, egy hullámzó kapcsolat. Katje mert, tudott lépni. Diploma nélkül is lehet boldog és sikeres az ember élete, ha megtalálja azt a célt, ami örömet tud okozni. Mert mindenki nem mehet el sem. Éles a kép, éles a fájdalom, amit az olvasó lelkébe mar. Önsorsrontó, világmegváltó fiatalok mindig voltak. Aztán felnőttek. Félelmetes, ha igaz ez a kép, a szülők által támogatott egyetemista nyafogásnak tűnik. Talán az írói fantázia is túlszínezte picit, felnagyította a képet. Ami persze csöppet sem baj. Erre odafigyel és felkapja a fejét az olvasó.

Őszintén remélem, hogy  nem csak ez van, lehet máshogy, lehet másképp élni. Bízom benne, nem fogom hallani a lányomtól: "hétvégeken bébiszitterkedem".  Másik városban van, elengedtük a kezét, mert el kellett engedni. Mégis az önálló élet nehézségei, az új arcok, haverok és alkalmak esetén már neki kell helytállnia. Remélem nem kell megbánjon semmit, remélem jól szerettük, neveltük.

Potozky László közel a harminchoz egy letaglózó és kiforrott regényt tett az olvasói elé. Súlyos kérdéseket feszeget, pontos képet rajzol fel főhősének világáról. Egy személyiség lelki kínjai, pusztító fájdalmai jelennek meg a sorokban. Bízom abban, hogy a leki béke, az értelmes életcél megtalálása után ráköszönt a főhősre, sebei begyógyulnak végre. A remény, mint egy éles villanás a sötét és borús égen ott van erre.

Első regényként mindenképpen megállja a helyét az Éles. A kortárs szépirodalom berkein belül kimagasló, ajánlom mindenkinek. Az, hogy a tükör ilyen képet mutat, azért közösen rontottunk el valamit. Ugyanakkor  ne hagyja ki senki a Nappá lett lámpafény-t sem. Csak gratulálni tudok a regényhez!


        
Potozky László 1988-ban született Csíkszeredában, jelenleg Budapesten él.
Eddigi művei: Áradás (novellák) Erdélyi Hírmondó Kiadó, Kolozsvár 2011.
Nappá lett lámpafény (novellák) Magvető Kiadó Budapest, 2013.



Magvető, Budapest, 2015
240 oldal · ISBN: 9789631429077


















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése