Egy dadogás története

Vida Gábor: Egy dadogás története  







                                                                                             










Az Egy dadogás története az a könyv, amit véleményem szerint el kellene olvasni mindenkinek. Már nem új, hiszen a könyvhét újdonsága volt 2017 nyarán. Lenyűgöző, számomra a tavalyi szépirodalmi termés legjobbja lett ez a regény.


Nehéz megszólalni olvasás után. Legutóbb Bartis Attila A vége című regényénél éreztem hasonlót. Ritkán vallhatom ennyire magaménak a történetet, ennyire hozzám közel állónak az eseményeket. Tipikusan az a könyv, amit olvasni kell, hiba kihagyni. Vida Gábor írói tehetségére vall, hogy nem válik terjengőssé, nincs túlírva, mondatai meglepően gördülékenyek.


"Három pillére volt Baróton az univerzumnak: nagyapám, Isten és a valóság."

Az Egy dadogás története az írói pályakép önéletrajzi elemekkel átszőtt eseményeit ábrázolja. Igazi fejlődésregény, gyermekkortól a fiatal felnőtt életének kezdetéig ismerjük meg és követhetjük nyomon főhősünk és a Vida család történetét. Remek karakterek színesítik a történéseket. Az apa alakja mellett az anya is éppen olyan hangsúlyos tud lenni, mint a nagyapa. A kisjenői gyermekkor hangulatos, humoros képeit a nagyszülőkkel színesítve, követi az iskolásévek Aradon.


"…apám súlyosan magyar… anyám természetesen erdélyi meg székely.”

Ekkor már dadog, bár csak elvétve. Igazán a dadogás csupán remek alap, háttér a történethez, kollázsszerűen jelenik meg, kapcsolódva persze az eseményekhez. Míg a regény remekül ábrázolja és hozza közel a gyermek gondolatait, az ő szemével láttatva a felnőttek világát, a korszak hangulatát. Pontosan érzékeli a visszásságokat, látja a hibákat. Teszi ezt olvasmányos formában, őszintén, a hetvenes, nyolcvanas évekbeli Erdélyben felnövekvő gyermek érzelemvilágával, látásmódjával. Aki éppen a dadogása miatt kissé magányos ugyan, de boldog. Később iskola után a konzervgyárban vállalt munkát, az előre borítékolhatóan sikertelen felvételi és katonaság után jut el hősünk az egyetemre. Kacskaringós út vezet idáig. Itt kezdődik el egy új, másik életszakasza, ezzel zárul a regény.

Egyszerűen, tényszerűen mesél, őszinte soraiban érzelmektől áthatva tud mélyen emberi lenni. Nem nosztalgiázik az erdélyi tündérkertről, a megélt valóságot mutatja be. A gyermeki rácsodálkozások, felismerések erősek és hatásosak, megrázóan őszinték. Számtalan apró, ám lényeges különbségre ad magyarázatot: mennyiben volt ott élni és felnőni a Ceausescu vezette Romániában, mint a Kádár irányította Magyarországon. Nincs mélynyomor, csak a szürke és egyszerű élet lehetősége és a felismerés:

"Csúszópénzzel, pálinkával, kávéval gyakorlatilag minden probléma megoldható, e nélkül viszont semmi."

Ismerem az erdőn - mezőn bóklászó gyermek magányát, aki saját kis zárt világában él. Döbbenetes a szekusok szarvasvadászata, vagy az indiános könyvek, filmek áhítatos csodálata is nagyon erős képekben jelenik meg. Jó azt érezni olvasás közben, hogy ezt ismerem, közöm van hozzá. Nem csupán Arad közelsége, az ott élő rokonok, barátok által megélt és elmeséltek miatt. A ’70-es, ’80-as évek romániai diktatúrájában élő magyarok és székelyek élete gyermekszemmel bemutatva. Ez nagyon sok egyéb témát is magában hordoz, számtalan eseményt ölel fel. Ezek megelevenednek, átélhetővé válnak a lapokon. A gyerekkortól a felnőtté válásig tartó fejlődés hátterében ott húzódik Erdély.  A maga XX. századi történetével, amitől a könyv Erdély önéletrajza is egyben.


„Felírják a nevünket, megkérdezik, mit énekeltünk az imént. Nem könnyű románul elmagyarázni, hogy LGT, miénk itt a tér. ”

„Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik.” - ez a hozott anyag ebben a remek regényben Vida Gábor életrajza, amelybe beletartozik édesapja és édesanyja élettörténete mellett, az előző nemzedékek históriája és Erdély történelme is. Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, anyja Barótról, Székelyföld mélyéről érkezett; ekképpen e két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és nagyon is valóságos ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak játszanak fontos szerepet: formálnak karaktert, adnak távlatot. „Ugyan mi lehetne más a szabadság, ha nem a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása?” - teszi fel a kérdést a regény lapjain.


Vida Gábor:


1968-ban született Kisjenőn (Románia). A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett magyar–francia szakon. Diplomája megszerzesée óta Marosvásárhelyen él, és a Látó folyóirat próza rovatának szerkesztője. Korábbi kötetei: Búcsú a filmtől (1994), Rezervátum (1998).


Egy kötetbe gyűjtött három kisregénye Fakusz három magányossága címmel 2005-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. A 2007 őszén útjára indított Magvető Novellárium-sorozatban – amely kortárs irodalmunk legjelesebb alkotóinak kisprózáit adja közre – látott napvilágot Nem szabad és nem királyi címet viselő novelláskötete.


A Magvető Kiadónál megjelent művei: Fakusz három magányossága (2005), Nem szabad és nem királyi (2007), A kétely meg a hiába (2012), Ahol az ő lelke (2013), Egy dadogás története (2017)
Díjai: Artisjus Irodalmi Díj (2008), Déry-díj (2017)

A szerző portréját Szilágyi Lenke készítette.






Magvető, Budapest, 2017
376 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435726