2018. február 5., hétfő

Történetek a csodálatos csecsemők életéből

Kőrösi Zoltán: Történetek 
a csodálatos csecsemők életéből
Útiregény







                 








Kőrösi Zoltán fájdalmasan korán és hirtelen váratlansággal távozott közülünk 2016-ban. Egy ember elvesztése mindig fájdalmas, szomorú eseménye az életnek. Nem csak a családot, de az irodalmat szeretőket, Zoli olvasóit is sokkolta ez a tragédia.




Ő mondta is egy interjúban, hogy tudatosan ajándékoz történeteket az olvasóinak. Ilyen történetek gyűjteménye ez a kötete. Nem könnyű róla írni, talán a lényege ez a különös és a hétköznapi keveréke. Mindegyik hagy valami nyugtalanító érzést az emberben, mert magyarázat nincs a dolgokra, csak sejtés, ki-ki ahogy gondolja, érzi magáénak ezeket az eseteket. Érzékenyen finom titokzatosság lengi körül ezeket az írásokat, szépségesek de ugyanakkor nyugtalanítóak. Olyanok, mint azok az álmaink, amelyek kedvéért szeretünk visszaaludni, holott a lelkünk mélyén már tudjuk hogy csalókák, becsapnak, megcsalnak bennünket, mégis édes érzés tovább álmodni őket.




Elolvastam a novelláskötetét, kétszer is némelyik esetet, egymás után. Van egy sejtelmes hangulata, ajándék volt minden sora. Pedig ez a 46 novella még 1998-ban került az olvasókhoz a Kijárat Kiadó gondozásában, majd 2002-ben a Palatinus adta ki ismét. Azóta nem elérhető, ma már szinte beszerezhetetlen, talán antikváriumban fellelhető.

Ami összességében tetszett, hogy az író egészen szemérmetlen módon játszadozik a képzeletünkkel. Kőrösies mondataiban megcsillan a groteszk íze is. Egészen hétköznapi történetekbe, hétköznapi emberek közé csempészi a csodákat... aztán a szereplők napirendre térnek felettük, az olvasó meg ott marad ámulva-bámulva, száját tátva, hogy is volt ez? Az ember mégis csak úgy van kitalálva, hogy nagyon is akar hinni a csodákban"...és ahogy mondják, csodát látni, ha nagyon akar, hát legalább egyszer mindenki tud."

                                                                                   
A legkedvesebb is a kezdő, A nyíregyházi ügy volt. Apró érdekesség, hogy szinte nincs olyan Kőrösi írás, amiben ne lenne angyal valamilyen formában. Mellette A váci eset, A szegedi eset, A pünkösdfürdői eset, Egy eset az Astoria közelében marad nekem, de valójában nehezen tudnék választani. A befejező, záró két eset is remek befejezést ad.

Hogy ne legyek elfogult, egy kedves molytársam értékelését is ide másolom az engedélyével. Az írás még Zoli életében született, szerintem tökéletes, értő és átfogó értékelés, így a friss olvasás után. Olvassátok ezt is, keressétek és ne felejtsétek el Kőrösi Zoltán nevét, aki könyveivel beírta magát a magyar irodalomba és olvasói lelkébe.




Íme @vargarockzsolt értékelése:

Egy doboz desszert, amelybe 46 darab Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé van csomagolva. Látszólag, külsőleg egyformák, de belül, a finom csokimáz alatt meglepetés vár, hol édes, hol keserű.

Márai írja a Naplójában, hogy a 20. század legjelentősebb szerzői nem voltak tekintettel az olvasóikra, saját világukba teljesen elmerülve írták a műveiket, nyilván Joyce-ra, Proustra és hasonló szerzőkre gondolt. Ezzel szemben Kőrösi Zoltán tiszteli az olvasóit, történetekkel ajándékozza meg őket, de ezekről az ajándékokról az a közmondás jutott az eszembe, hogy óvakodj a görögöktől, még ha ajándékot is hoznak! 46 darab desszertet nem lehet egyszerre felfalni, a sorozatban érkező élményeket adagolni kell, különben rosszul leszel tőlük, talán ezért is van, hogy a túl mohó olvasók megcsömörlöttek, még mielőtt a vékony kötet végére jutottak volna.

46 novella, rövidek, tömörek, örkényi kétpercesek. Sokszor szentencia-szerű bölcsességgel kezdőnek, amely arról szól, hogy a következő történet hitelessége bizonytalan, az elbeszélő úgy hallotta, azt mesélik, de hát az emlékezet már csak ilyen, bizonyos dolgokat kiemel, más dolgokra ügyet sem vet, aztán az idő is elvégzi a maga munkáját. Például:
”Vannak, akik úgy vélik, hogy ezt az ügyet annak idején még az újságok is hírül adták, így hát kétség sem fér hozzá, bizonyosan igaz. De vannak olyanok is, akik arról beszélnek, hogy ők maguk is a helyszínen lettek volna, csakhogy, emelik fel figyelmeztetően a mutatóujjukat, vigyázzunk ám, mert bizonyos részletekre ők például másképpen emlékeznek, mint ahogyan az mára fennmaradt.”
57. oldal, A salgótarjáni eset

Máskor viszont a szentencia elmarad, és helyette egy lírai kép adja meg az időt és a helyszínt. Például:
”Úgy mesélik, ez az eset valamikor október elején történt, októberben, amikor még zöld és sárga, pirosodó és barna levelű fák váltogatják egymást az útszélen a börzsönyi erdőkben, és hajnalonként ugyan hűvös van, a pókhálókon gyöngyös vízcsöppek gyűlnek, de délutánra kisüt a nap, a kirándulókról lekerül a kiskabát is. Bizonyos kerékpáros kirándulók ereszkedtek le a határ mentén, az Ipoly folyását követve, hogy aztán átvágjanak a dombok között és Kemence után lekanyarodjanak a perőcsényi völgybe.”
127. oldal, A perőcsényi eset

Akár így, akár úgy, nyugodt hangban kezdődik az elbeszélés, hétköznapi helyszínen, hétköznapi szereplőkkel, magyar városokban, falvakban, magyar emberekkel. Aztán mindig történik valami csoda. Ezt a csodát a csecsemők vagy kisgyermekek megjelenése kíséri, ez minden történetben azonos, de a csodák lefolyása és kimenetele mindig más és más. És a csodákra nincsen magyarázat, csak az a biztos, hogy felfeslik valahol a valóság szövedéke, és előtűnik egy pillanatra valami, ami titok, ami megmagyarázhatatlan, ami néha reménykeltő, sokszor félelmetes, de mindig olyan élményt ad, ami lét intenzív megélésének lehetőségére hívja fel a figyelmet.

Aztán a történetek befejeződnek, az emberek napirendre térnek felette, mit is tehetnének mást, hisz nincsen magyarázat, és tanulság sincs, ha csak az nem, hogy nem tehetünk semmit, ”Talán ha a hó lehull, az majd segít.” vagy ”Jobb, ha hallgat az ember.” esetleg ”A fene se érti ezt az egészet.”

Ezt a tanulság nélküliséget, elbeszélői (írói) elhallgatást, lehet többféleképpen magyarázni, Balassa Péter annak idején a recenziójában* a keleti filozófiák, a zen rezignált bölcsességét fedezte fel ebben, Németh Gábor szerint** viszont a szerző „a világba vetettség hideg, szenvedélytelen és terméketlen fájdalmáról hallgat”. Én nem tudom, hol így, hol meg úgy éreztem. A sok novella közül volt amelyik a szépséges és titokzatos nyugalmával (A perőcsényi eset), volt amelyik az őszinte, de ki nem mondott fájdalmával (A szolnoki eset) fogott meg. És még olyan is akadt, amelyiken végig szinte felhőtlenül mosolyogni tudtam (A városligeti eset).

A kötetet Czabán György fekete-fehér fotói illusztrálják. A fotók egy része a novellák helyszínét mutatja, de néhány portré is van benne, barátokról, ismerősökről, az irodalmi élet szereplőiről, például Balázs Attila, Csordás Gábor, Mészáros Sándor is feltűnik egy-egy képen, és ezzel a mellettük szereplő történetek elemelődnek az egyébként is furcsa, groteszk novellai valóságoktól. Például Balázs Attila író a fényképe mellett saját nevén, de egy álmodozó hentesként szerepel a történetben, viszont az író-kritikus Mészáros Sándor fotója mellett egy Hatvani László nevű debreceni tanáremberről olvashatunk – miközben Mészáros Sándor debreceni kötődése közismert.

A könyv Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs című focis novelláskötetének a párdarabja, akinek tetszett ez a könyv, annak érdemes azt is elolvasni.



Isten veled, Zoli!









Palatinus, Budapest, 2002
200 oldal · ISBN: 9639380555



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése