Lápvidék

 

Liza Marklund: Lápvidék




                                

Ugyan, mi történt itt és most? Bár Liza Marklund nem tartozik a kiemelkedő, megbízhatóan jó írók közé, mégis hatalmas csalódás lett az új krimije. Bár egy nagyon várt, de elbaltázott, rossz folytatás született, amit skandinávnak vagy kriminek se igazán neveznék. Lássuk be írástechnikailag messze nincs egy szinten Kristina Ohlsson vagy Camilla Läckberg, netán Yrsa Sigurðardóttir vagy Karin Fossum regényeivel ez a történet. Ha már műfajilag skandináv krimi van a borítón, nem egy erősen romantikába hajló melodrámát, családtörténetet akarok olvasni, ami egy elbénázott kémregénybe hajlik.


Liza nem jeleskedett eddig igazán a műfajban. Idehaza eddig négy könyve jelent meg, amiből egy volt egészen jó, a többi a feledhető kategória. A Fagypont tavaly került a boltokba és sorozatindításnak jól sikerült. Ezt már utólag kezdem a "véletlen" számlájára írni, most így a folytatás olvasása után... Nem szeretnék doktori disszertációt írni, hosszasan elemezni, miért tartom rossznak ezt a valamit, ami nem skandináv krimi. 

A legrosszabb, az elmaradt katarzis mellé, hogy a műfajt is lejáratja, rontja a megítélését. A sorozat első része (Fagypont) tehát jó volt. A folytatás alapötlete is ígéretes, de sajnos a kivitelezés nem. A felütés erős, de a feszültség nem fokozódik...

Néhol már unalmas, buta a történet, kínos és felesleges szexjelenetekkel felturbózott, időben ugráló, romantikába hajló családtörténet ez, ami csalódás. Hiába az újságírói múlt, az első 200 oldal kínszenvedés volt: vártam, vártam, majd csak jön a nagy fordulat, a sötét titok, a komor hangulat, és végre történik valami... nem jött. Bevallom, ekkora csalódásban rég volt részem skandináv krimit illetően. A vége is emlékeztetett több, régebben olvasott kémregényre. (Néhány éve szinte ugyanez kijött az Agave gondozásában, Tudom kell címmel) Csak a sok sablontól ez már nem volt izgalmas, nem adott magyarázatot néhány kérdésre. A főhősnő karaktere kidolgozatlan, itt most a férj harmincéves panaszait olvashatjuk 200 oldalon. Igaz van itt más egyéb a tájról, atomrobbanásról, a Covid is megjelenik, vad és szerintem felesleges szexről, családi kapcsolatokról, de izgalom, meglepetés semmi. 


A rövid (és sovány) sztori: 30 éve, hogy Wiking Stormberg felesége, Helena eltűnt, elsüllyedt a Kallmyren mocsárban. Holttestét soha nem találták meg. A férfi soha nem tette túl magát a veszteségen, és életét a gyerekeiknek, valamint Stenträsk rendőrfőnökeként végzett munkájának szentelte. Most Markus, a felnőtt fiuk kapott egy levelet, amely fenyegetést, figyelmeztetést tartalmaz. Wiking azt hiszi, hogy felismeri Helena kézírását, és a levelet az ő különleges módon, csillaggal írják alá. Megőrült volna, avagy a volt nej visszatért? Mi áll a háttérben? Bevallom, már a csillag jelnél tudtam: jönnek az oroszok...és lőn! Ez a hidegháborús háttér idejétmúlt már.

Keszekusza, erőltetett a sztori. A történet most is nagy részben Stenträskben és Norrbottenben játszódik, ami tetszik. Csak már a Fagypontnál ezt a poént ellőtte Liza... Szerintem, aki olvasta az első részt, (ahogyan én is) tuti kíváncsi lesz a folytatásra... hát én fusztrált lettem tőle. Váltakozva olvashatjuk a múlt és a jelen közötti történéseket, és lassan megkapjuk Helena (elég meredek, hihetelen) történetét. Wiking mint naív szerelmes ifjú és egyedülálló apa esete sem dobja fel a történést, nem igazán krimibe való, ahogyan felesleges a lápban megtalált csecsemő későbbi leszbikusságát kiemelni. A kémregény háttér elég hiteltelen, milyen anya hagyja ott így a gyermekeit évtizedekre? Wiking eltökélt szándéka, hogy harminc év után végre megtudja a rejtélyt… 

Bár a könyv cselekménye remekül hangzik, sokat ígér, mégis keveset kapunk. Úgy éreztem, hogy a szerző, Liza Marklund túlbonyolítja a dolgokat. Csak abból nem lesz feszültség, izgalom...inkább körülményeskedő lett a regény. Egy ponton azt éreztem, hogy valamiért nem kapcsolódik igazán össze a sztori. Helena, a kötet főszereplője mennyire hozott önálló döntéseket, nagy kérdés maradt. Vegyes érzéseim lettek a könyvvel kapcsolatban. Azt sem mondhatom, a vége megmenti... ott kissé felpörögnek ugyan az események, van egy jó mozzanat, de semmi jót nem hoz ki belőle Liza. Önmagában az alapsztori tetszett, de a kivitelezés nem. Izgalom, váratlan fordulat vagy egyediség semmi. Összességében ez inkább egy családi dráma volt, kriminek álcázva. Nem, ezt most nem merem ajánlani skandináv krimi rajongóknak. Talán Danielle Steel kedvelők előnyben lehetnek. 







     

Liza Marklund (1962) svéd író, újságíró. Elsősorban krimiíróként ismert, első krimije, a Sprängaren-nel (1995) jelentkezett, amely abban az évben elnyerte a svéd Deckarakademien-díjat, és ugyanettől az évtől főállású író. Előtte tizenöt évig volt újságíró, többek között a svéd tévében. Az UNICEF jószolgálati nagykövete. Regényeit több mint 40 nyelven olvashatjuk.






Animus, Budapest, 2024
320 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636145408 · Fordította: Végh Viktória