2013. szeptember 22., vasárnap

Idegen tollak

 Most olyat olvashattok, ami még nem volt!
  Figyeljetek, mert érdemes ezeket a sorokat elolvasni...képileg, hangulatilag engem megfogtak. Ki nem gondolt olyan élethelyzetre, ami volt...? Elmúlt, vagy valamiért nem is sikerül,,
 Köszönet @Ciccnyog-nak a szép sorokat, és a közlést is!

Ének

Múlt éjjel három látogatóm is volt.
Az első az elmúlt szerelmek szelleme volt,
soványan, karikás szemekkel esett be,
és a szomorúság, vigasz és szemrehányás
különös egyvelegével vett szemügyre.
De hát miért is lenne elégedett?
De miért is lenne csalódott?
Nem a mennyiség, a minőség számít,
ha pedig az elmúlt szerelmeket képviseli,
örülnie kellene, hogy ilyen kicsi a terhe.
Bár kezein megvillantak gyógyult vágások,
és elsőre tán túl soknak ható láncok
fonták körbe alig látszó szívét,
ott voltak orcáin a mosolygödröcskék.
Minden szerelem fáj, de a régi idővel
majd könnyű lesz, s egy szép napon
elporlad majd, mintha nem is lett volna.
Ó, értem már, szegény szellem,
azért születik, hogy egyszervolt szép
dolgok halvány emlékeként létezzék,
s egy szép napon csöndben megszűnjék,
sosem érezve igazán a boldog percek voltát,
csak holmi sejtések, képzelgések fals falán át,
így hát én vigasztaltam őt még,
így kapva meg az igazi leckét.
Ha szép volt, ha nem, ha jó volt, ha nem,
ami emléknek születik, úgy is hal meg,
hát ne bánd sosem, a szív megtörhet,
de az csak burok, ezt ne feledd.
Eltűnt egy pillanat alatt, s helyében
a jelen szerelem szelleme termett,
ki maga egy holt paradoxon,
erőteljes test, de átlátszó,
benne egy kettészakadt szív,
két darabját már csak egy
halvány remény tartotta össze,
szemei csillogtak, de körülötte
éjfekete karikák, szája egyik pillanatban mosolygott
aztán megremegett, csak intett, hogy kövessem,
kezei szépen ápoltak, csak a tenyerébe vájt körömnyomok
csúfították el,
minden lépésnél egy vörösségtől is nedves zsebkendő nőtt lépte nyomán, 
bár nem láttam rajta, hogy sírna vagy vérezne,
belül - suttogta - ne lássa senki, de hisz tudod...
igen, tudtam, s tudom még most is,
miközben egy üres padhoz vezetett,
itt lehetne egyszer vége mindennek,
mondta, s felvett egy falevelet, 
túl nagy a szíved s mégis csak egy
embert engednél be?
az egy ember pedig ő és senki más?
igen - feleltem
lemondóan sóhajtott,
csak megnehezíted a dolgom,
de tied az utolsó szó,
így hát tartom falaid, míg lehet,
s viszek egy darabot neki
szíved kerítéséből szívének,
hátha hozz helyette egy
darabot a sajátjából;
elsárgult kezében már a falevél,
s miközben szép lassan eltűnt,
a tájjal együtt,
még láttam, hogy porlad szét
a hulló levél a pad deszkáin,
s tán megértettem, tán nem, 
de agyamban egy hang, az enyém, 
így suttogott:
legyen szíved hű választottadhoz,
ha nem is lesz közös padotok,
ne adj másnak hazug álmot,
magadnak boldogtalanságot,
próbát tehetsz, de ne sírj,
ha elbuksz, s a keserű íz,
mi szádban marad, remény,
nyeld, nyeld és vissza ne nézz,
csak szívedhez hű maradj,
ha fáj, hát fájjon boldogan.
az eljövendő szerelmek szellemét 
csak egy pillanatra láttam, ahogy
megállt ablakom előtt, majd
tovasietett, egy szót mormolva maga elé, melyet
a szél fújt be az ablakrepedésen:
sajnálom...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése