Bloginterjú - Dr. Dobosi Beáta

Bloginterjú - Dr. Dobosi Beáta fordítóval






                                                               











Maradva az északi vonalon, most Camilla Läckberg magyar hangjával az Animus Kiadó kiváló fordítójával, Dr. Dobosi Beátával beszélgettem. Kiderül kiket fordított még, hogyan kezdte és jelenleg min dolgozik, Ő miben látja a skandináv krimik sikerét. Vágjunk bele, nem lesz rövid!

1. Hogyan kezdted, honnan jött a skandináv-északi vonal, az érdeklődés? Mi volt az első fordításod?

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy egy szerencsés véletlen folytán csöppentem bele ebbe az egészbe. Az ELTE magyar–német szakán végeztem, és miután megszűnt a hallgatói jogviszonyom az egyetemmel, sürgősen állásra (és főleg társadalombiztosításra) volt szükségem. Egy ideig egy nyelviskolában dolgoztam, de mivel sosem éreztem hivatásomnak a tanítást, az első adandó alkalommal elhagytam a pályát. Pár hónapos útkeresés és a legkülönfélébb állások megpályázása után szerkesztő lettem egy könyvkiadóban. Semmit sem tudtam a kiadói munkáról és a kiadók működéséről, az azonban hamar világossá vált, hogy könyvcsinálással akarok foglalkozni az előttem álló néhány évtizedben. 2010-ben kerültem kapcsolatba az Animus Kiadóval, ahol szintén szerkesztő lettem, de ekkor már fordítottam is. Egy stockholmi út alkalmával annyira beleszerettem a nyelvbe, a kultúrába, az egész miliőbe, hogy elhatároztam, megtanulok svédül. Innen pedig egyenes út vezetett idáig. Az első fordításom az Andersen-díjas Christine Nöstlinger ifjúsági regénye volt, amely magyarul Szép kis család címmel jelent meg 2011-ben az Animus Kiadó gondozásában.

2. Van kedvenc saját fordításod, amire különösen büszke vagy, vagy más ok miatt szereted, fontosnak érzed?

Több ilyen is van, és mindegyiket más okból szeretem. Szokták mondani, hogy az első mindig első marad, és ezt nehéz lenne vitatni. Ezért (is) szeretem Christine Nöstlinger regényét. Nagyon közel áll a szívemhez Mischa-Sarim Vérollet Miért félek a nőktől című műve, amely a volt NDK-ba kalauzolja el az olvasót, és Jan Guillou Könyörtelenekje is, amelyet egész Svédország ismer. Eddigi pályafutásom legnagyobb kihívását Steve Sem-Sandberg Kiválasztottak című regénye jelentette, amely 2018-ban jelent meg a Jelenkornál. Nagyon nehéz volt, úgy nyelvileg, mint lélektanilag. Büszke vagyok rá, hogy meg tudtam csinálni.


3. Fordítás közben kapcsolatban vagy az írókkal, kérdezhetsz tőlük, ha nem világos valami az eredeti szövegben? Van ilyen, volt már ilyen alkalom?

Amennyiben élő szerzőről van szó, természetesen van rá lehetőség. És az internet korában nem is különösebben bonyolult. Tavaly például két szerzővel is konzultálnom kellett. Mindketten rendkívül kedvesnek és segítőkésznek mutatkoztak, örültek, hogy legalább virtuálisan megismerkedhetünk.

4. A fordításokhoz az adott ország életét, történelmét, szokásait is érdemes ismerni. Mennyire mélyedtél el egy-egy ország folklórjába, hagyományaiba? Kialakul az északi kultúra, gasztronómia iránti érdeklődésed?

Jól látod. Végtére is nemcsak nyelvet fordítunk, hanem kultúrát is közvetítünk. Egy irodalmi mű lefordítása több, mint puszta átkódolás. A tradíciók, a gasztronómia, a vallás, a történelem, a népművészet (és még hosszan folytathatnám) ismerete elengedhetetlen része a fordító munkájának. Ha valamit nem ismerek, nem értek, azt nem is tudom megfelelően tolmácsolni a magyar olvasónak. Számomra ez folyamatos kutatómunkát és tanulást jelent, mert mindig kerülnek elő olyan kulturális jelenségek, amelyekkel korábban nem találkoztam. Szerencsére ma már semmi akadálya annak, hogy anyanyelviektől kérjünk segítséget. Van egy igen kedves svéd ismerősöm, akit rendszeresen bombázok a kérdéseimmel Messengeren. Még nem jelezte, hogy elege lenne belőlem meg az állandó nyaggatásomból.
                                                                                                                               

5. Szabadidődben mivel foglalkozol szívesen?

Frappáns válasz lenne, hogy a munkám a hobbim, és még csak nem is hazudnék. De persze szabadidőmben nem fordítani szoktam, abból elég a munkaidőben elvégzendő mennyiség. Szeretek olvasni és utazni, ha megtehetem. Novellákat írok különböző irodalmi lapokba. Ezenkívül ugyanazt csinálom, mint bárki más: színházba megyek, barátokkal találkozom, a telefonomat nyomogatom, popcornt pattogatok a mikróban egy jó szombat esti filmhez (amibe aztán belealszom).


6. Van érezhető különbség női és férfi írók szövegei között? Azt tartják, az írók beleírják önmagukat is, Läckberg nekem, mint olvasónak igazi nő, aki nem fél a kihívásoktól, a személyisége érezhető a szövegekben? Igazán örültem, amikor átvetted a Fjällbacka-sorozatát.

Örülök, hogy örülsz. Ami a női és férfi írók szövegei közötti különbséget illeti, ez egy irdatlanul nehéz kérdés. Nem vindikálnám magamnak a jogot, hogy eldöntsem a vitát, létezik-e női irodalom, ezt inkább meghagynám azoknak, akik nálam jobban értenek hozzá, de ezen a ponton borzasztóan nehéz megkerülni a témát. Érteni vélem azokat is, akik elfogadják ezt a különbségtételt, és érteni vélem azokat is, akiket kiráz tőle a hideg. Ha a krimikre vonatkoztatjuk a kérdést, akkor mindenképpen meg kell említeni az úgynevezett femikrimit. Ennek írója és főszereplője nő, és a szerző kendőzetlenül szól a nők problémáiról, terhességről, vetélésről, anyaságról, családon belüli erőszakról, vagy úgy általában arról, hogyan boldogul egy nő a bűnüldözés férfiak uralta világában. Camilla Läckbergnél keresve sem találnánk jobb példát erre. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egy remekmű megírásához elsősorban jó írónak kell lenni – nemtől függetlenül. A regényalakok hiteles ábrázolása nem nemi hovatartozás, hanem kompetencia, műveltség és tehetség kérdése. Egy nő is írhat kőkemény krimit (és véletlenül sem femikrimit), vegyük például Kristina Ohlsson vagy Yrsa Sigurðardóttir regényeit, és egy férfi is otthon lehet a női lélek rejtelmeiben. Ez utóbbira jó példa Anders de la Motte, aki az Évszak-sorozatában nagyon hitelesen ábrázolja a hősnőit.

   
                                                                                                   

7. Min dolgozol most? Figyeled a kollégák fordításait? Kihívás egy új, még általad nem ismert, nem fordított szerzővel dolgozni? Ahnhemre gondolok most. Van esetleg kedvenced akit szívesen fordítasz? Mennyire megterhelő egy-egy skandináv krimi története számodra?

Jelenleg Anders de la Motte Évszak-sorozatának utolsó darabját, a Kegyetlen tavaszt fordítom, amely a tervek szerint augusztusban fog megjelenni a General Pressnél.

Új szerzőt fordítani persze mindig kihívás, akkor is, ha én kezdem a sorozatot, és akkor is, ha mástól veszem át, és a szerző csak nekem új. Ez utóbbi esetben nem vagyok rest, és elolvasom az előzményeket, hiába függetlenek esetleg egymástól a kötetek. Jó tudni, hogy a korábbi könyveket fordító kolléga, hogyan oldotta meg a tegeződés-magázódás problémáját, hogyan fordított bizonyos rendfokozatokat, intézményneveket, ételneveket, földrajzi neveket, és a többi, és a többi. Hosszan sorolhatnám. Sorozatot fordítani bizonyos szempontból kényelmes, vagy inkább praktikus. A „nagy döntéseket” az elején meghozza az ember (l. a fenti példák), és utána már legalább ezekkel nem kell foglalkozni. Ráadásul idővel az ember „megtanulja a szerzőt”: a jellegzetes szófordulatait, a stílusát, a cselekményszövését. Ha elolvasok egy megszólalást, néha meg sem kell néznem, melyik szereplő mondta, mert ki tudom találni. Mindent tudok a regényhősökről, mintha a barátaim vagy családtagjaim lennének. Tudom, mi a kedvenc ételük, milyen ruhákat hordanak, hány évesek, milyen testalkatúak, mi a családi állapotuk, hogy hívják a gyerekeiket, hová jártak iskolába, hogy néz ki a lakásuk, van-e háziállatuk, fogyókúráznak-e éppen, egészségesek-e vagy betegek, milyen színű a szemük, mitől félnek, mire vágynak… Pedig nem is léteznek.


Egyre inkább hajlok arra, hogy nem feltétlenül ugyanazokat a szövegeket élvezetes olvasni, mint fordítani. Persze ez is egyéni megítélés kérdése, de feltűnően sokszor találkozom olyan olvasói véleményekkel, hogy a hosszas tájleírás vagy a lassan hömpölygő cselekmény unalmas. Pedig én pont ezek miatt élveztem fordítani Stina Jackson Ezüstút című regényét. A plasztikus tájleírások igazi kihívást jelentettek. Hasonló okból szeretek Anders de la Motte regényeivel is dolgozni. Az ő szövegeit egyébként az első perctől kezdve magaménak éreztem, rögtön tudtam „beszélni a nyelvén”. A krimik nagyon ritkán viselnek meg igazán, bár néha álmodom a szereplőkkel vagy az eseményekkel. Talán megedződtem az évek alatt, vagy egyszerűen csak ügyesen teszek különbséget fikció és valóság között. Az orvos sem engedheti meg magának, hogy minden páciense szenvedését teljes egészében átérezze, mert nem bírná. Az ember kidolgozza a maga mentálhigiéniás stratégiáit. Ami nagyon megviselt lelkileg, az a már emlegetett Sem-Sandberg-regény volt. De ez nem krimi, és mellesleg igaz történetet dolgoz fel. Talán pont ezért volt pszichésen megterhelő.
Mivel úgy általában is figyelemmel kísérem a megjelenéseket, természetesen a kollégák fordításait is. Sőt, sokukat személyesen ismerem, néhányukkal kifejezetten jó barátságban vagyok. Ez egy kis szakma, itt nehéz elbújni.
                                                                                                                       
                                                                   

8. Találkoztál már általad fordított szerzővel személyesen?
Többekkel is. Például Kristina Ohlssonnal, Jan Guillouval, Mats Strandbergjel.


9. Van olyan szerző, akit szívesen elhoznál a magyar olvasóknak? Figyeled a kinti trendeket, sikerlistákat?


Rengeteg krimi jelenik meg, a teljes paletta áttekintéséhez valószínűleg lényegesen több időt kellene rászánnom, mint amennyit megengedhetek magamnak. De mivel a kiadók is folyamatosan monitorozzák a könyvpiacokat, én igyekszem a „másik oldalról” megközelíteni a kérdést: tagja vagyok egy svéd olvasói csoportnak a Facebookon, amiben az a jó, hogy látom, mit szeret az „egyszeri olvasó”. Felettébb tanulságos tud lenni. Ahhoz viszont nem vagyok elég agilis, hogy ajánlatokkal bombázzam a kiadókat. Felkérésre dolgozom. Talán hiba, és változtatni kellene rajta.


10. Hosszú évek óta főleg az Animusnak dolgozol, ez egy gyümölcsöző, sikeres együttműködés. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?


Főleg, de nem csak. A történet egyébként kiábrándítóan prózai: amikor az első kiadómtól eljöttem, fogtam magam, megnyitottam a Magyar könyvkiadók listája című Wikipédia-oldalt, amely ábécérendben sorolja fel a kiadókat, és írtam első hétnek. Nem tudom, most mi a helyzet, de akkor az Animus beleesett a szórásba. Négy helyről kaptam választ, három kiadótól próbamunkát is, és mindhármon megfeleltem. Az Animus akkori tulajdonosa, Balázs István volt az első, aki bizalmat szavazott nekem, és rám bízta egy regény fordítását. Nagyon sokat köszönhetek neki. Ha ő nem lett volna, akkor most valószínűleg nem beszélgetnénk.


11. Patat Bencét is megkérdeztem, érdekelne Te miben látod a skandináv krimik elképesztő sikerét?

Ezt már többen elmondták, és én sem tudok sok újdonságot hozzátenni. A műfajnak kétségtelenül az az egyik legnagyobb érdeme, hogy úgy tud fontos kérdésekről szólni és társadalomkritikát gyakorolni, hogy közben megmarad egy könnyed zsáner keretei között. Ez tény. Mondok inkább valami mást, amit talán nem szívesen ismerünk be. Miközben a skandináv krimi arra a kérdésre keresi a választ, milyen szociális és pszichés tényezők vezetnek a bűnözővé vagy áldozattá váláshoz, betekintést enged a szereplők magánéletébe, és úgymond „kiteregeti a szennyest”. És hát kit ne érdekelne, mi zajlik mások otthonában a zárt ajtók mögött? Tagadhatjuk körömszakadtáig, de szerintem igenis szeretünk belesni mások privát szférájába, borzongani és szörnyülködni, vagy éppenséggel szeretjük különbnek érezni magunkat másoknál. És a probléma ilyetén megközelítésének magától értetődő következménye a merész és ezért izgalmas témaválasztás: van itt családon belüli erőszak, migráció, pedofília, terrorizmus. Hosszú a lista. Csupa aktuális és/vagy mindenkit foglalkoztató kérdés. Persze ez nagyon sommás válasz, mert ennél sokkal több tényező játszik szerepet a sikerben, de meglátásom szerint ez is hozzájárul.



12: Több ifjúsági könyvet is fordítottál, most a Te tolmácsolásodban érkezik májusban Kristina Ohlsson új gyerekkönyve a Zombiláz. Másabbak az északi gyerekek illetve a skandináv krimikben erős társadalomkritika is van. Milyen üzenete lehet egy jó gyerekkönyvnek?

Az általam fordított svéd ifjúsági és gyerekkönyvekről nyugodtan elmondható az, ami a skandináv krimikről: szívesen nyúlnak kényes témákhoz. Mats Strandberg pár hete megjelent Amíg élünk című ifjúsági regényében például szerepel bevándorló, leszbikus lelkész, homoszexualitását elfogadó kamasz fiú. Kristina Ohlsson A kastély titka című gyerekregényében pedig találkozhatunk egy homoszexuális párral, és a főszereplő gyerekek szüleinek válásáról is sok szó esik. Az általad is említett Zombiláz központi karaktere egy árva kisfiú, akit a gyámügy el akar venni a nagypapájától. Mivel a svéd gyerekek már nagyon fiatalon találkoznak ezekkel a témákkal, úgy gondolom, általában sokkal érzékenyebbek, nyitottabbak és elfogadóbbak. De némi általánosítással ez az egész társadalomra is igaz.


Köszönöm szépen a beszélgetést! További sikereket kívánok!


Áprilisban is jelentkezik a Bloginterjú, tartsatok velem akkor is! Ha van esetleg valaki, akiről szívesen olvasnátok, jöhetnek a tippek!


Köszönöm a figyelmet!