Az írónő balladisztikus történetben mesél napjaink egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért eseményéről, a menekültek ügyéről. Friss, akár történelminek is nevezhető regény, emberi érzések kavalkádja a rácsodálkozó felismerésről, az idő múlásáról.
Richard egyedül él, magányos. Felesége maghalt, gyermekei nincsenek, őt pedig váratlanul nyugdíjazták professzori állásából. Rengeteg ideje van, ráér. A nyugdíjas professzor reggelire Earl Gray teát iszik, tejjel és cukorral, mézes kenyérrel. Minden reggel. Vasárnap tojást is. Csak ül az íróasztalánál, ahonnan kilát a tóra. A tóra, hová ezen a nyáron nem mehet úszni, ugyanis egy férfi sajnálatosan belefulladt, már három hónapja. Figyeli a tavat, milyen csöndes, lesi akad-e újabb vakondtúrás a kertben. Nincs dolga, a hirtelen rászakadt idővel nem tud mit kezdeni. Töpreng. Olvas. Próbálja hasznossá tenni magát, ám nem igazán találja a helyét. Ő is belegabalyodott élete hínárjába, a tétlenségbe.
A politika, őt nem különösebben érdekli, ahogyan a Német Szövetségi Köztársaság polgárait sem.
Ő azt hiszi, a hagyomány, amiről az ókori filozófusok is írtak, hogy az élet hogyan „tényleg helyes”
a valóságtól messze van. A professzor rádöbben, meglepően kevéssé ismeri az afrikai helyzetet, még
a főváros nevében is bizonytalan. Berlinben egy vásárlás során felfigyel az Alexanderplatz-téren az afrikai menekültekre. Nem esznek, nem isznak, munkát, megélhetést szeretnének. Csak ott vannak
és a jobb életre vágynak.
„Láthatóvá válni” a mottójuk, de látjuk-e valóban őket, át tudjuk érezni a problémáikat?
Vagy csupán egy "színes" hír marad nekünk a vacsora mellé a televízióban. Unalmas és biztonságos életünkre miféle hatással van a távoli háborús övezet, ahol nincs semmi, csak eljönni lehet? A Földközi-tengeri átkelések borzalmairól napi szinten hallhatunk. Mégis, nem kérdéses, hogy mindenki beülne a remény és bizonytalanság csónakjába, a veszély és bizonytalanság ellenére is. Amikor megérkeznek Európába, egy embertelen bürokráciával találják szemben magukat: amelyért senki nem érzi felelősnek magát. Ebben a kafkai rendszerben teljes bekezdések, a törvények állják útját a reménybeli jobb életnek. Menni, vagy maradni? Menni, de hová?
Ez a férfiak mást nem is akarnak, csak hagyják őket dolgozzanak... azonban ez sem egyszerű, nem így működik a rendszer. Nyelvtudás, szakmai képzettségek nélkül nem marad más, csak a segély.
Arra emlékeztette ez az egész helyzet Richardot, mint Odüsszeusz, aki megszökött a Küklopsz elől.
Jenny írása reális a szememben. A politikai hangsúly az elmondhatatlan Dublin II megállapodás, amely a legtöbb európai országban érezhető hatással bírt. Jenny Erpenbecks stílusa, mint az ismétlődő körülírás, olyan stilisztikai eszközt eredményez, hogy az olvasó szava is eláll. Meghökken, rácsodálkozik, más szemszögből kezdi látni a problémákat. Egy nyugdíjas és özvegy professzor megismerkedett egy csoport fiatal férfival, akik elmenekültek az Afrikai kontinensről. A semmiből a bizonytalanba, ami még így is jobb és biztatóbb lehet, mint ottmaradni. Richard is megnyitja belső világának kapuit, az egyik férfit, aki a zongorázni szeretne, bár sosem látott még zongorát sem, hazaviszi. Részt vesz a sorsukban, és a gyötrelmes várakozás reménye, a jövőben vetett hitükben megérinti, másképp kezdi látni saját problémáit is, az ő életüket, egy idegen kultúra új oldalról való megismerése.
Az emberek jönnek és mennek a világban, valahol mindig mindenki útközben van. Talán semmi sem működik a világban elég jól? Mindenki elvágyódik, másutt élne. Meglepőek ezek a felvetett kérdések. Jenny Erpenbecks regénye egy nagyon fontos és aktuális kérdést feszeget a kortárs irodalmi életben. Erpenbeck stílusában az a jó, hogy különféle szempontokat mutat be, jól és könnyen olvasható. A könyv nem csak egy segélykiáltás az embereknek, hanem vádirat az elkényelmesedett, biztonságban élő, azt féltő európaiaknak.
A könyv fülszövege:
Hogyan tudjuk elviselni az idő múlását, ha a hazánkból elmenekülve, egy idegen ország, számunkra idegen kultúrájában tétlenségre vagyunk kárhoztatva? Hogyan küzdjünk meg az állandó bizonytalanság érzésével, hogy az otthonunkba már nem mehetünk vissza, de ahova menekültünk, ott se biztos, hogy maradhatunk? Hogy sehol nem tudunk berendezkedni, állandó vándorlásra ítéltettünk? Richard, a nyugalmazott professzor a berlini Oranienplatzon tábort ütő észak-afrikai menekültek láttán döbben rá ezekre a kérdésekre, s próbál apránként segíteni ezeken a kilátástalan helyzetbe jutott embereken – a maga eszközeivel.
Jenny Erpenbeck a maga művészi eszközeivel mesél odafigyelésről és félrenézésről, űzöttségről és bizonytalanságról, láthatóvá és láthatatlanná válásról. Kevés ennél aktuálisabb téma létezik napjaink Európájában.
Jenny Erpenbeck: (1967) német írónő egy berlini íródinasztiában született. 1991 óta irodalmi tevékenysége mellett színház- operarendezőként is dolgozik. Berlinben és Grazban.
Megy, ment, elment regényét a Német Könyvdíj zsűrije 2015 hat legjobb könyve közé választotta.
Az írónőt 2016-ban Thomas Mann-díjjal tüntették ki.
Eredeti mű: Jenny Erpenbeck: Gehen, ging, gegangen
Eredeti megjelenés éve: 2015
Park, Budapest, 2017
308 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552728 · Fordította: Blaschtik Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése