Fényképavar

Hartay Csaba: Fényképavar 






                                                                                             





"Keresem azt a kezet, amelyik elengedett."






Rövid könyv, mégis sokáig tartott elolvasni.
Kétszer olvastam, majd néhány hónap után újra elővettem. Először még azzal az elvárással, hogy annak a költőnek a verseit olvasom, akinek ez a nyolcadik kötete. Nekem az első verses Hartaym volt. A prózáját már úgy gondolom ismerem és kedvelem. Ez valami más volt. Nagyon. Fájt.


Több testrészemet is megszorongatta, megdolgozta zsigerből. Gyomrom, torkom elszorult, agyam elborult, folytak a a könnyeim. Nem erre számítottam, úgy gondoltam, ez nekem nem jön be, ezt nem akarom. De újraolvastam. Aztán megint . Akkor már láttam, miért is ez a képrombolás, ez a nyers csupaszság, ami megfogott. Cseles, hatásosan tömör, rövid és üt. Beszélni kell erről, ha fáj is, ha nem is szívesen teszi az ember. Vannak versek, ahol először azt érzem, hogy na, ez annyira nem nekem szól. Aztán tovább olvasom, és jött egy idézhető sor, egy kép, ami már fogott, vitte a képzeletem.
A végére kaptam egy zseniális verset. Egy megidézett emléket, egy mosolyt, vagy egy sikolyt, ami felüvöltött bennem. És szerintem az alkotóban is...


Nem könnyű a búcsúzás, az elengedés. Gyászversek. Intim, fájó. Személyes. Nagyon egyéni ez is,
ki hogyan viseli, tudja feldolgozni a szerettei távozását, elvesztését. Mit hoz elő a lelkéből. Főleg,
ha sorban egymást érik ezen baljós események a családban. Ami születésünk óta ott kísért, tudjuk visszavonhatatlanul eljön. Félünk. Nem tudjuk, mennyi is a letöltendő idő, amit kiszabtak ránk.

Véleményem szerint nagyszerűen szól Hartay Csaba hangja, ami gyászról, a visszatérés lehetetlenségéről, magányról, fájdalomról, az emlékek megidézéséről, vagy azok hiányáról beszél. Amikor már nem lehet tisztázni a félreértéseket, vagy elmaradt találkozásokat bepótolni. Jól beszél, húsba vágóak ezek a sorok. Sokáig fájnak, sajognak, mint a hínárlevél vágása a testen. Felkavar,
mint a holtág vizébe dobott kő. Lehúz a hínár, de élni kell, úszni tovább.



"Szoba a test. Nincsen kulcsa.
Vendég vagy az agyagbábuban."


Sajátos stílusa és hangulata van ezeknek a verseknek. Vannak persze az öt részre osztott kötetben erősebb versek, és nehezebb, könnyebb, rövidebb, hosszabb, jobb, rosszabb, szebb vagy akár csúnyább. Egy csokorban a fájdalom, emberi érzések hullámzása. Ahogy az egy verses kötetnél kell.

Tele van érzelemmel, amiket olyan szinten képes kifejezni, hogy az ember hátán feláll a szőr.
Képek, amit átélhetünk, látunk magunk előtt és tudjuk, ezek mi vagyunk. Mi is lehetnénk. Sikolt
a fájdalom, visszanéz, feldereng a tükörből arcunk helyén a jól ismert arc. Kapaszkodunk az emlékeinkbe. A költői képekben elmerültem, majd felbukkantam a felszínre. Darabos, szaggatott, lépéseket kereső. Elengedni, felnőni. Ha akarjuk, ha nem: kell.

A fényképarc megfakul, az emlék halványul, a düh elszáll. A kisfiú felnő. Élni, lépni tovább, ha fáj is. Akár egy verseskötetnyi fájdalom árán is. Aztán, egyszer ránk is az emlékek pókhálója ereszkedik takarónak…


Nehéz verseket értékelni. Minden egyes csokorban találtam nekem tetszőt, ami megtalált megérintett, megidézett bennem is valamit. Az én szívemnek ezek lettek maradandóak:
Kedvenc hal, Nem ott alszik az idő, Testlakás, Leszakadt gombok, Égmás, Letöltendő, Napfénytubus, Időgarázs, Minden csata után, Csavarog valahol mellett a címadó a Fényképavar.


"Szinte fázom. Mondtad még idén.
Közös évünk vége közeleg.
Méltatlan. Hozzád is, hozzánk is.
Önfényű halál."






Hartay Csaba költő, író. 1977-ben született Gyulán. Jelenleg Szarvason él.
Három prózakötete mellett (Lerepül a hülye fejetek, Nem Boci! Holtág) ez a nyolcadik verseskötete.

2010-ben Bárka-díjat, 2015-ben a Megyei Prima-díjat kapta meg.













Kalligram, Budapest, 2016
84 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155603587